Papp Erzsébet vagyok, egy megmentett anyuka a kislányával. Sem elmondani, sem leírni nem lehet, mit tettek értünk, az életünkért, a jövőnkért az Üdvhadsereg , a Fényháza Anyaotthon vezetője, dolgozói. Megpróbálom szavakba önteni, hogy reményt adjak mindenkinek, hogy mindig van kiút és segítség.
1997-ben ismerkedtem meg a lányom apjával, akit egy udvarias fiatalembernek ismertem meg. A báránybőrbe bújt farkast. Addig, amíg meg nem kapta amit akart, nem volt gond. Amikor a kislányommal terhes lettem, ott már kezdte a valós lényét kimutatni, de gondoltam veszekedések, viták mindenhol vannak, megoldjuk. A kislányom születéséig. Amint megszületett, (amikor már kórházba kerültem, hogy szülni fogok, már nem érdekeltem, mint kiderült, bulizott és ment a szeretőihez, mivel nem is egy volt neki), már egyáltalán nem voltam fontos, még a kicsi sem, pedig orvosi hiba miatt majdnem belehaltam a szülésbe, 48 kg-val mentem haza a kórházból, de semmi nem érdekelte. Már oda voltam kötözve hozzá, egy láthatatlan kapoccsal, amit ő nap mint nap erősített erőszakkal, agresszióval és lelki terrorral. Szülés után folyamatosan megerőszakolt, megvert, megkínzott (éheztetett is, volt, hogy a kislányomat vették át a szülők a másik szobába, amíg velem „eljátszott”). Támogatás és segítség nélkül hagytam, mivel a kislányommal zsarolt. Őt pedig soha nem hagytam volna el. Soha. Vivien volt az életem, és az a mai napig. Amikor 2002-ben börtönbe került, nagyon sok rendbeli bűncselekmény miatt, elkezdtem dolgozni, és szervezni a családsegítő és a védőnő segítségével a szökést. A Családsegítő Szolgálat munkatársa talált rá az Üdvhadsereg Fényházat Anyaotthonra, azonnal felvette a kapcsolatot velük és ők készségesen álltak hozzánk, megbeszéltük mikor tudok úgy elszökni, a kislányommal, mintha csak egy átlagos nap lenne, hogy sem a szülei, sem a rokonsága ne gyanakodjon.
A nap, amikor megérkeztem, még a mai napon is előttem van, tisztán emlékszem, hogy az a szeretet, amit ismeretlen emberektől kaptam, az elfogadást azonnal, a befogadást, soha nem fogom elfelejteni. Amint megérkeztünk, nem tudtam tovább sírni, nevettem, boldog voltam, először el sem hitték, hogy honnan, milyen körülmények közül érkeztünk. Azon a napon újjászülettem és a kislányom is, aki pici létére, azonnal elfogadta az új helyet, a körülményeket, alkalmazkodott a helyzethez, mert érezte, hogy többet nem bánthatnak minket. A segítség, amit Vivien is megkapott, hogy feldolgozza az átélt szenvedést (fekete Mikulást rajzolt, fekete környezetet, mindent csak feketében, az agresszió, ami kijött a gyermekemből, hogy amíg dolgoztam őt volt, hogy bezárták a kinti fás kamrába 2 évesen többször) mind feloldották benne. Ezekről én sem tudtam, mert azt mondták neki, hogy akkor anyát bántják. Mindezt türelemmel, odaadással, szeretettel és hittel csinálták végig velünk, soha, egy percre sem elfordulva, bármilyen nehézségbe is ütköztünk, féltünk.
A bírósági tárgyalásokra is elkísértek, sírtak és nevettek velem, mellettem voltak, amikor a bíróságon nekem támadt az apa, öleltek és remegtek velem, mert bár hittek nekem végig, de akkor szembesültek vele ők is. Megtanítottak hinni, erősnek lenni, és tudni, hogy soha nem vagyok egyedül.
Az, hogy tovább tanulhattam náluk, megadták az esélyt, bíztak bennem, irodavezető lettem, nyelvvizsgát tettem le amíg náluk éltünk, segítettek elérni a célunkat, hogy most itt tarthatunk Viviennel, aki ma már egy 18 éves, érettségi előtt álló egészséges nő lassan, érettségi előtt áll, tervezi a jövőjét a Művészeti Főiskolán, ezt is mind nekik köszönhetjük. Támogattak lelkileg, segítettek anyagilag, nem éheztünk többet.
Megmentették az életünket!! Ennyit köszönhetünk az Üdvhadseregnek, vagyis mindent. Az életünket, a jövőnket! Vivi talán nem emlékszik már mindenre, de én igen. Az a sok idő, amit ott töltöttem, soha nem múlik el, mindig eszembe jutnak, a beszélgetések, a tanácsaik, és nem csak a nehéz időszakokban. Nagyon sok mindent tudnék mondani, amit egy szóval tudok összefoglalni: KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNJÜK!
