Nyáron költözött be K. édesanyjával és testvérével. Az otthonban töltött első hetek alatt lassan oldódott benne a félelem, szorongás. Különös kislány volt, még a többiek között is feltűnt, hogy a rövid kis élete során megtapasztalt nehézségek (a szülők nyújtotta biztonság hiánya, az állandó felkészültség, hogy mikor lesz megint baj, mikor jön haza apa, hogy bántsa anyát) mély, kitörölhetetlen nyomot hagytak lelkében. Lassan megszokta, hogy itt nem bántják. Itt biztonságban van. Ide nem jöhet be apa. Néha már egy-egy mosolyt is megengedett magának, vagy el merte engedni az édesanyja kezét.
De ahogy közeledett a szeptember, a szorongás úgy kúszott vissza a kislány életébe. Játékokat, mesekönyveket, foglalkozásokat állítottunk csatasorba, hogy életkedvét, bátorságát visszaszerezzük, de mindennel csak múló, átmeneti sikert értünk el. Hiszen azon a tényen semmi nem változtatott, hogy szeptember elsején neki ki kell lépnie a kapun. El kell mennie egészen az iskoláig, és ott hosszú órákon át védtelen lesz. A kapun kívül megtalálhatja apa, és elviheti. Anyát is megtalálhatja apa, és megint bántani fogja. Beszéltünk neki Arról, aki itt az otthonban az igazi védelmet jelenti nekik. Hogy Isten nem csak a falakon belül, hanem az utcán és az iskolában is meg tudja őket oltalmazni. Így született meg az egyik beszélgetés során „Angyal”, firkantott rajz egy lapon, ahogy átöleli az igeverset: „Megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.”. És együtt képzeltük el, ahogy az angyalsereg kíséretet alkot egy kicsi lány körül, hogy megvédjék az úton az iskoláig. „Angyal” őrhelye a tolltartó lett. Hogy mindig szem előtt legyen, és emlékeztesse K.-t, hogy Isten parancsára egy sereg láthatatlan angyal kíséri, és meg tudják védeni. „Angyalra” a tanév során sokszor volt szükség, mert egy-egy nehezebb napon visszatértek a félelmek, és nagy kihívást jelentett az a néhány buszmegállónyi út. Bár tudnánk olyan egyszerű mozdulattal, ahogy az angyalos lapot becsúsztattuk a tolltartóba, a gyerekek szívébe is reménységet és biztonságérzetet helyezni. Hogy az iskolában töltött idő, ami a tanulásról, játékról, barátságról kellene, hogy szóljon, ne a szorongástól, aggódástól legyen terhelt.
