Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága…”
(János evangéliuma 8, 12.)
Január van. Már nincs karácsonyi díszkivilágítás, csak hideg és téli homály. Vágyunk ilyenkor a világosságra. Egy kis pislogó fényre. Ez jutott eszembe, amikor egy nehéz beszélgetésre vártunk, elég borús hangulatban. Még kicsit viccelődtünk is, hogy valaki odaállhatna a beszélgetők közé, mint egy lámpa, és amikor a beszélgetés kezdene rossz irányba haladni, átláthatatlanná válni, akkor KATT, felgyulladna a világosság, kitisztulna a kép, visszatérhetnénk a jó mederbe. Jó lenne egy ilyen lámpa… Szükség van rá, amikor a jelent elkeserítőnek, kilátástalannak érezzük, amikor a problémák áthatolhatatlan rengetegként állnak előttünk, amikor „ködös”, hogy mit várhatunk a jövőtől. És mindegy, hogy átmeneti otthonban vagyunk, épp a munkánkat veszítettük el, vagy az elkallódó gyermekünk miatt aggódjunk át az éjszakát, a sötétség üzenete ugyanaz: nincs segítséged, reménytelen a helyzeted!
Mielőtt feladnánk a küzdelmet, kapcsoljuk fel az élő „lámpát”. Az Úr Jézus Krisztus mondta: „Én vagyok a világ világossága.” Ő nem azt ígéri, hogy eltűnik a probléma-rengeteg, út nyílik az előttünk tornyosuló akadály közepén, vagy láthatóvá válik az életutunk kanyart követő szakasza. De mennyivel másképp néz ki mindez az Úr Jézus jelenlétének világosságában! Az ijesztő reménytelenség helyett feltűnnek a lehetőségek, az akadályok mellett a tovább vezető utak. Az elveszített támaszok pótlásaként új kapaszkodókat láthatunk meg. Az elhagyatottság magánya helyett az Ő kitüntető társaságát élvezhetjük.
Hogy hol van a lámpakapcsoló? Egészen közel. Hiszen még tapogatóznunk sem kell a vaksötétben. Elég megszólalnunk, suttogva, vagy hangosan, akár némán kiabálva. Mert Ő megígérte:
„Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.” Zsoltárok könyve 91,15.
Éljünk az Ő világosságában!
