Mire elérjük legnagyobb cipőméretünket, többségünk megtanulja, hogy álmodni veszélyes. Sokkal biztonságosabb két lábbal a földön járni, reálisan, józanul látni a lehetőségeinket, esélyeinket, hogy kevesebb csalódás, fájdalom buktasson orra vándorutunk során. Így okos felnőttekként kíméletlenül kipukkasztunk minden kis színes buborékot, amiben magunkat látjuk egy jó munkahelyen, a kényelmes otthonunkban, gyermekeink körében, vagy csak éppen lábunkat lóbálva jókedvünkben. Ennek fényében komoly hőstettre bátorítottuk a Fény Házában lakó édesanyákat, amikor meghívtuk őket egy közös álmodásra. A színes buborékokat nem kipukkasztottuk, hanem magunk fújtuk, minél nagyobbra, színesebbre, csillogóbbra. Beleálmodtuk, minden édesanya a saját családja otthonát. Mert a biztonságos, két lábbal a földön járó gondolkodásnak van egy hátránya. Szépen, lassan annyira beleragadunk az út porába, hogy elveszítjük szemünk elől a célt, amerre tartunk. És ha nem látjuk a célt, egyre nehezebb megmozdulni, tovább menni, küzdeni. Megállunk, esetleg egy „hátra arc”-cal visszafordulunk, feladjuk a küzdelmet.
Ezért csatasorba állítottunk kartondobozokat, egy halom lakberendezési újságot, és a Hooligans „Küzdj az álmodért!” című dalát, hogy a tucatnyi hölgy fantáziája beinduljon és elkezdjenek álmodni. A kartondobozokból „épültek” a házak, amit az újságokból kivágott bútorokkal rendeztek be. Így lettek egyre otthonosabbak, színesebbek, mindegyik testre, családra szabottan, különlegesen. Közben folyt az egyeztetés, a lakberendezési tanácsadás, jó hangulatban, nevetgélve, néha elkomolyodva. Hiszen a kezek közül kikerülő házak emlékeztettek azokra az álmokra, amiknek a megvalósítása felé elindultak. És aki vissza tud emlékezni ezekre az álmokra, az már tovább tud indulni, küzdeni, erejét megfeszíteni, hogy ne csak papírból, hanem igazán megvalósuljon. 
