Tóth Marietta vagyok, egy megmentett anyuka a kislányával. Sem elmondani, sem leírni nem lehet, mit tettek értünk, az életünkért, a jövőnkért az Üdvhadsereg , a Fényháza Anyaotthon vezetője, dolgozói. Megpróbálom szavakba önteni, hogy reményt adjak mindenkinek, hogy mindig van kiút és segítség.
1997-ben ismerkedtem meg a lányom apjával, akit egy udvarias fiatalembernek ismertem meg. A báránybőrbe bújt farkast. Addig, amíg meg nem kapta amit akart, nem volt gond. Amikor a kislányommal terhes lettem, ott már kezdte a valós lényét kimutatni, de gondoltam veszekedések, viták mindenhol vannak, megoldjuk. A kislányom születéséig. Amint megszületett, (amikor már kórházba kerültem, hogy szülni fogok, már nem érdekeltem, mint kiderült, bulizott és ment a szeretőihez, mivel nem is egy volt neki), már egyáltalán nem voltam fontos, még a kicsi sem, pedig orvosi hiba miatt majdnem belehaltam a szülésbe, 48 kg-val mentem haza a kórházból, de semmi nem érdekelte. Már oda voltam kötözve hozzá, egy láthatatlan kapoccsal, amit ő nap mint nap erősített erőszakkal, agresszióval és lelki terrorral. Szülés után folyamatosan megerőszakolt, megvert, megkínzott (éheztetett is, volt, hogy a kislányomat vették át a szülők a másik szobába, amíg velem „eljátszott”). Támogatás és segítség nélkül hagytam, mivel a kislányommal zsarolt. Őt pedig soha nem hagytam volna el. Soha. Gerda volt az életem, és az a mai napig. Amikor 2002-ben börtönbe került, nagyon sok rendbeli bűncselekmény miatt, elkezdtem dolgozni, és szervezni a családsegítő és a védőnő segítségével a szökést. A Családsegítő Szolgálat munkatársa talált rá az Üdvhadsereg Fényházat Anyaotthonra, azonnal felvette a kapcsolatot velük és ők készségesen álltak hozzánk, megbeszéltük mikor tudok úgy elszökni, a kislányommal, mintha csak egy átlagos nap lenne, hogy sem a szülei, sem a rokonsága ne gyanakodjon.
A nap, amikor megérkeztem, még a mai napon is előttem van, tisztán emlékszem, hogy az a szeretet, amit ismeretlen emberektől kaptam, az elfogadást azonnal, a befogadást, soha nem fogom elfelejteni. Amint megérkeztünk, nem tudtam tovább sírni, nevettem, boldog voltam, először el sem hitték, hogy honnan, milyen körülmények közül érkeztünk. Azon a napon újjászülettem és a kislányom is, aki pici létére, azonnal elfogadta az új helyet, a körülményeket, alkalmazkodott a helyzethez, mert érezte, hogy többet nem bánthatnak minket. A segítség, amit Gerda is megkapott, hogy feldolgozza az átélt szenvedést (fekete Mikulást rajzolt, fekete környezetet, mindent csak feketében, az agresszió, ami kijött a gyermekemből, hogy amíg dolgoztam őt volt, hogy bezárták a kinti fás kamrába 2 évesen többször) mind feloldották benne. Ezekről én sem tudtam, mert azt mondták neki, hogy akkor anyát bántják. Mindezt türelemmel, odaadással, szeretettel és hittel csinálták végig velünk, soha, egy percre sem elfordulva, bármilyen nehézségbe is ütköztünk, féltünk.
A bírósági tárgyalásokra is elkísértek, sírtak és nevettek velem, mellettem voltak, amikor a bíróságon nekem támadt az apa, öleltek és remegtek velem, mert bár hittek nekem végig, de akkor szembesültek vele ők is. Megtanítottak hinni, erősnek lenni, és tudni, hogy soha nem vagyok egyedül.
Az, hogy tovább tanulhattam náluk, megadták az esélyt, bíztak bennem, irodavezető lettem, nyelvvizsgát tettem le amíg náluk éltünk, segítettek elérni a célunkat, hogy most itt tarthatunk Gerdával, aki ma már egy 18 éves, érettségi előtt álló egészséges nő lassan, érettségi előtt áll, tervezi a jövőjét a Művészeti Főiskolán, ezt is mind nekik köszönhetjük. Támogattak lelkileg, segítettek anyagilag, nem éheztünk többet.
Megmentették az életünket!! Ennyit köszönhetünk az Üdvhadseregnek, vagyis mindent. Az életünket, a jövőnket! Gerda talán nem emlékszik már mindenre, de én igen. Az a sok idő, amit ott töltöttem, soha nem múlik el, mindig eszembe jutnak, a beszélgetések, a tanácsaik, és nem csak a nehéz időszakokban. Nagyon sok mindent tudnék mondani, amit egy szóval tudok összefoglalni: KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNJÜK!
.
Amikor arra gondolunk, hogy valaki bántalmazott, először főleg a fizikai bántalmazásra és a párkapcsolati konfliktusokra gondolunk. Pedig a bántalmazásnak rengeteg arca van. Júlia története a Magyarországon is létező modernkori rabszolgaságról szól, és arról, hogyan lehet megfelelő segítséggel új életet kezdeni.
Júlia 54 éves hölgy, gyerekkorát egy vidéki kisvárosban töltötte szüleivel és 2 évvel idősebb nővérével. Nem sok mindenre emlékszik, azt mondja, amíg a szülei éltek, addig jó volt minden. Évekig egy gyárban dolgozott, férjhez is ment.
A házassága rövid ideig, pár hónapig tartott. Később is csak rövidebb párkapcsolatai voltak, Gyermeke nem született.
Elmondása szerint a problémák főleg akkor kezdődtek, amikor szüleik halála után egy Budapesthez közeli településre költöztek a nővérével és annak lányával. Ekkor kb. 50 éves volt. A szülői házat eladták, ő azonban pénzt nem látott belőle. Időközben leszázalékolták, enyhe mentális zavarral küzd. A településen albérletben laktak, a helyi pékségnél kaptak munkát. Júlia soha nem kapott fizetést, ugyanakkor minden éjjel 12 órát foglalkoztatták, „Lemezeket pucoltam”- mondta. A nővére vette fel a fizetését, nála nagyon ritkán volt pénz. Néha 400 Ft-ot kapott a 12 órás munkáért nővérétől. Mikor intézményünkbe került, akkor szembesült vele, hogy a rokkantsági ellátása is jóval több, mint amit a nővére elmondott neki. Az ellátását szintén elvették tőle.
Sehova, még a helyi boltba sem járhatott. Testvére és annak lánya rabszolgasorban tartották. Egy alkoholos veszekedés után, januárban, a tél közepén Júliát nővére kirakta egy reklámszatyorral az utcára. Pár darab ruha, személyi igazolvány és 15 000 Ft volt nála. Reggel beült az orvosi rendelőbe, az egyetlen olyan helyre, amit ismert, nem tudta hová menjen. A rendelőben értesítették a területileg illetékes családsegítőt, akik hozzánk, a Válaszút Házába hozták Júliát.
Teljesen tájékozatlan, nagyon zárkózott, csendes és bizonytalan volt. Sohasem járt még Budapesten. Azt sem tudta hogyan kell buszjegyet venni, hogyan kell érvényesíteni. Önállóan nem tudott tájékozódni, önbizalmától teljesen megfosztva érkezett, saját zárt világában élt.
Eleinte mindenhova kísérgetni kellett, de később gyorsan megtanult tájékozódni. A korábban zárkózott Júlia egyre vidámabb és nyitottabb lett. Ma már érdeklődő, beszédes, részt vesz a közösségi programokon, nagyon együttműködő és hálás minden törődésért, amit kap. Könnyen befolyásolható, ezért is volt könnyű korábban kihasználni. Ragaszkodó természetű, gyakran beszél arról, hogy mennyire szeret a Válaszút Házában lakni. Ma már munkája is van, 4 órában takarít. Fizetése nagyobb részét elteszi, takarékoskodik. Egyszerű, nyugodt, szelíd természetű ember, nincs konfliktusa senkivel, káros szenvedélye a dohányzáson kívül nincs. A külsején is látszik a változás, nőiesebb, ápoltabb lett, fontos számára a jó megjelenés.
„Mostmár minden jó”-így fogalmazta meg tömören jelenlegi helyzetét.
Az én történetem ott kezdődött, hogy a Bank, - devizás voltam - elárverezte az otthonomat.Mivel családom nincs, a fiam már felnőtt, hirtelen nem tudtam, hová menni, a garázs lett az "otthonom" ideiglenesen, ahová a bútoraimat és személyes holmimat tároltam, havi 20eFt-ért. Egy-két hónapig én még ismerősöknél húztam meg magam.
Mindez 2014.05.17én történt, a fiammal együtt "kiköltöztünk". Ő, - szerencsére- az akkori barátnőjéhez költözött. Én bizonytalan helyzetben - a Bank és a Végrehajtók - 50 %-ban vonta a fizetésemet - maradtam.
Tehát anyagilag és erkölcsileg megtépázva - ugyan a munkám megmaradt -
így ez egy jó "kapaszkodó" volt, ahhoz, hogy még "EMBER"-nek érezhessem magam.
Szerencsére vannak még jóindulatú régi ismerősök és barátok, akik a segítségemre voltak. Egy ilyen régi jó barátnő jött a segítségemre, aki 2016.10.18-án elvitt engem az ÜDVHADSEREG "Új Kezdet Háza" Budapest,VI. Bajnok utca 25.szám intézményébe.
Ekkor hallottam először létezéséről, ahol szeretettel fogadtak, és valami csodaszép szobát ajánlottak fel új otthonomul. Elámultam, hogy milyen rendes körülmények közé kerülhettem, viszonylag kevés bérleti díj ellenében. Számítógép, TV, mosógép, mindenkinek külön kis személyes hűtő és kis szekrény a konyhában a saját dolgai elhelyezésére. Ez mind kulccsal zárhatóan saját részemre biztosítva!
Persze HÁZIREND mindenhol van, és ezt illik betartani. Nem különösebbek, mint TILOS az alkohol a dohányzás (kijelölt helyen szabad) és az együttélés szabályainak betartása.
FONTOS a kimaradáskor előre szólni és a mindenkori ügyeletesnek bejelentkezni.
Nekem nagyon elfogadható rendszernek bizonyult, hiszen ahol RENDSZER van, ott REND is van.
Azért a jó és kellemes dolgokat is megemlíteném, hiszen a kirándulások és egyéb foglalkozások - napi szinten - igazán felpezsdíti az ott élők életét.
Az ünnepek is családiasak, együtt vagyunk örülünk egymásnak és közösen készülünk ünnepi műsorokra, az itt dolgozó szociális munkások és segítők csapatával.
Megemlíteném még az Üdvhadsereg Házában működő gyülekezet tevékenységét, - ez teljesen elkülönül az Üdvhadsereg házirendjétől - aminek - az ott létem kezdetétől - a mai napig tagja és segítője vagyok. Magam is végzek önkéntes munkát és szívesen veszek részt minden meg-
mozdulásban.
Úgy gondolom, szerencsésnek mondhatom magam, hogy az ÜDVHADSEREG-hez vezérelt a sorsom, mivel a mai napig visszajárok rendszeresen a Házba, és egyéb programokban szívesen részt veszek.
Említeném még az ott lakás anyagi részét, ami nagyon elfogadható, sőt még az is fontos, hogy havi X összeg "kötelező megtakarítást" ír elő az intézmény. Azt gondolom, ezt önerőből képtelenek lennénk megteremteni, hiszen különböző körülmények közül kerülünk be az intézménybe, ahol nem tudtunk takarékoskodni. Nagyon fontos ez, hiszen ha kikerülünk az intézményből, ezt a megtakarítást kézhez kapjuk!
A magam részéről annyit, hogy 63 éves koromban kerültem be az intézménybe, egy életmentő műtét után. Négy és fél hónapot töltöttem itt és a mai napig visszajárok, a lakótársaimmal tartom a kapcsolatot.
Szintén baráti segítséggel, 2017.03.01-től albérletbe mentem, egy olyan hölgy mellé, akinek segítségre (volt) és van szüksége. Megjegyzem az egyik (szakmám) hivatásom szociális gondozó és ápoló.
Minden olyan krízishelyzetben lévő hölgyet, bíztatok arra, hogy keresse meg az intézmény vezetőit, és ha megfelel a körülményeknek és a HÁZIREND-et is be tudja tartani, akkor egy "kis mennyországba" kerülhet,
amíg újra kiléphet, - megerősödve - az ÉLETBE!
Budapest, 2017. 07.26.
Fruzsianna
egy volt lakó
.
Célunk, hogy minél több elesett és reményvesztett ember találjon új utat magának és kezdjen új életet az általunk kínált támogatással élve. Az Üdvhadsereg Szabadegyház Magyarország intézményeiben olyan színvonalas ellátást nyújtunk, amely messze túlmutat a fizikai szükségletek kielégítésén.
Tiszta, szép és méltó környezetet biztosítunk az újrakezdéshez, lelki segítséget és tanácsadást kínálunk a hozzánk fordulóknak. Az Üdvhadsereg az elmúlt 90 évben rengeteg embernek adta vissza korábbi életét.
Büszkék vagyunk arra, hogy egykori ellátottjaink között van olyan, aki ma hajóskapitányként dolgozik a Dunán, és olyan is, aki visszavette a szakácssapkát és egy étterem séfjeként kezdte újra életét.
Hiszünk abban, hogy a hajléktalanság átmeneti állapot, ami visszafordítható és megváltoztatható. Tekintse meg kisfilmünket, ami egy igaz történet illusztrál.
Támogatását az alábbi három módon juttathatja el hozzánk.
Minden segítség számít!
Adója egyházi 1%-ával a biztonság jóval többet jelent: oltalmat
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy biztonságos átmeneti segítséget nyújtson egy krízishelyzetben. Olyan oltalmazásban részesít, amely hosszú távon segíti a nehéz élethelyzetek megoldását.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy támogatást nyújtson a bajban. Valódi pártfogást kínál elesettség idején.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy ételt adjon a rászorulóknak. Egészséges élelmiszert és emberhez méltó környezetet biztosít az étkezéshez.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy szállást adjon a hajlék nélkül élőknek. Támogató, otthonos környezetet nyújt a leginkább rászorultaknak.
Nyomtatvány dokumentum formátum
Kép formátum 1% rendelkező nyilatkozat Üdvadsereg
Köszönjük támogatását!
Az adó 1+1 százaléka nagy segítség az egyházaknak, hiszen az adomány segítségével segít a rászorultakon. Felhasználásával segítünk a bajba jutottakon, anyaotthonnal, befogadó intézményekkel, ételosztással és hittel tesszük lehetővé az újrakezdést, illetve a létfenntartást.
Az egyszázalék felajánlása a technikai szám segítségével történik. Töltse le az ezen az oldalon felül található nyomtatványt, rendelkező nyilatkozatot, vagy írja fel a 0176-os számú technikai számunkat. Köszönjük segítségét, amivel mi is többet segíthetünk!
Támogatását az alábbi három módon juttathatja el hozzánk.
Minden segítség számít!
