Hírek

Interjú Erőss Gyuláné Évával, a Fény Háza Családok Átmeneti Otthonában mentálhigiénikusként dolgozó szakemberrel

A nők 49%-ának volt már olyan kapcsolata, amelyben partnere szóban és lelkileg bántalmazta. Minden ötödik nőt fizikailag is bántalmazott már partnere - derül ki egy friss kutatásból. Magyarországon jelenleg közel 300 ezer nő él olyan párkapcsolatban, amelyben fizikai és/vagy szexuális erőszakot követ el ellene partnere. Ráadásul a nők elleni erőszak jelei sok esetben nem láthatóak. A koronavírus okozta frusztráció tovább növelte a feszültséget. A bántalmazóval való összezártság, a menekülési lehetőségek hiánya csak tovább súlyosbítja az egyébként is rendkívül nehéz helyzeteket. Erőss Gyuláné Évával, az Üdvhadsereg Fény Házában is dolgozó mentálhigiénés és családterápiás szakemberrel beszélgettünk a jelenségek hátteréről.

Erőss Gyuláné Éva, okleves mentálhigiénés családtudományi és családterápiás szakember, pár- és családterapeuta, szociálpedagógus. Az Üdvhadsereg Fény Háza Családok Átmeneti Otthonában segíti bántalmazott anyák lelki sebeinek gyógyítását.

 ÜH: Karantén idején világszerte egyre fokozódó problémát okoz a családon belüli erőszak. A jelenség az egész világon megfigyelhető, legalábbis ott, ahol korlátozzák az emberek szabad mozgását: Olaszországban 40-50 százalékkal emelkedett az esetek száma, Katalóniában 20 százalékos emelkedésről számoltak be, Németországban és Cipruson pedig 30 százalékkal hívták többen a segélyvonalakat, mint általában. Mi a helyzet Magyarországon?

EGYÉ: Nálunk az anyaotthonban mindig teltház van, folyamatos a várólista. Ebben a helyzetben hozzánk is több segítségkérő telefon fut be, de úgy tudom sok segélykérő vonal forgalma megduplázódott, de vannak olyan helyek is, ahol egyáltalán nem érzékelhető változás. Persze ez jelentheti azt is, hogy egy adott régióban egyébként is ritkán fordulnak a bántalmazott emberek segítséget nyújtó szervezetekhez. Ennek több oka is lehet. Vannak helyek, ahol az áldozatok sokkal jobban félnek a következményektől, nem tudják hova lehet fordulni, hol és milyen szintű segítséget kaphatnak. Másfelől pedig vannak nők (és férfiak is) akik nem ismerik fel, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek.

ÜH: A családon belüli erőszakról a huszadik század második feléig nem sok szó esett. Az erőszak jelenléte a családon belül többnyire titkolt és tagadott, de legalábbis érdektelen volt. Az otthonok falai között elkövetett bántalmazások csak a század utolsó harmadában keltették fel a társadalomkutatás és a politika figyelmét. A családi erőszak létezése, problémája bekerült a médiába és részévé vált a nyilvános diskurzusnak. Úgy tűnik, mintha egy vadonatúj jelenségről, vagy legalábbis egy jelenség vadonatúj felfedezéséről lenne szó. Pedig sem a jelenség, sem a róla való tényszerű tudás nem új…

EGYÉ: Szerintem a bántalmazás megítélése volt más, régen sokkal elfogadottabb volt pl.:” az asszony verve jó”. A gyerekek veréssel való nevelésével még ma is sokan egyetértenek sajnos. Éppen ezért fontos tudni, hogy Magyarországon 2005 óta zéró tolerancia van érvényben a gyermekbántalmazás minden formájával szemben.

ÜH: Azt gondolnánk, inkább a városokra jellemző, hogy ilyesmi megtörténhet, hiszen kevésbé ismerjük egymást, jobban elmegyünk egymás mellett. Igaz ez?

EGYÉ: Nem gondolom, hogy a városokban jellemzőbb a bántalmazás. Tény viszont, hogy a bántalmazás könnyebben előfordul ott, ahol rejtve tud maradni és akkor is, ha ezt a környezet elfogadja illetve, ha tehetetlenül elnézi. Régebben kevesebben laktak városokban, de szorosabb közösségekben éltek az emberek. Jobban függtek egymástól, természetes volt, hogy például szövés közben vagy aratás alatt beszélgettek. Jó néhány közös ünnep is kapcsolódott a munkafolyamatokhoz. Ebből adódóan közelebbről látták egymás életét, gyakran segítették is a rászorulókat. Például a faluban, ahol az édesanyám felnőtt az iskola tanára mentett ki egy kislányt és helyezte biztonságba az őt rendszeresen durván bántalmazó apja elől. Jelenleg egyre inkább elzárkózóan élünk. Manapság egyre kevesebbet tudunk a szomszédainkról, kevesebb közösségnek vagyunk a tagjai. Pedig a bántalmazás előfordulása ellen ez fontos védőfaktor. Van egy érdekes és jól működő modell az iskolai erőszak visszaszorítására, a S.W.Twemlow és F.C. Sacco által kidolgozott Békés Iskolák Program. Ez a program hosszú távú megoldást jelenthet az agresszió megelőzésére, illetve az iskolai konfliktusok békés rendezésének elsajátítására. A szemlélet lényege, hogy az iskolában megjelenő agresszív megnyilvánulásokat és bántalmazást az iskola légköréből, az egész iskolára kiterjedő kapcsolati rendszerek sajátosságaiból vezeti le. Eszerint, minden bántalmazás három szerep kölcsönös meglétét és egymásra hatását feltételezi: minden bántalmazáshoz bántalmazóra, áldozatra és szemlélő közönségre van szükség. A szemlélet újdonsága és legfontosabb eleme annak felismerése, hogy a bántalmazás kimenetelét a szemlélők hozzáállása határozza meg. Véleményem szerint ez a szemlélet a társadalomra is kiterjeszthető. Tehát, a „nézők” szerepe felértékelődik. Ha ők nem hátrálnak meg, nem semlegesek, akkor a bántalmazónak jobban van oka félni a következményektől, a bántalmazott pedig nagyobb biztonságban érezheti magát, mert támogatásban részesül.

ÜH: A bántalmazás esetén is igaz az a mondás, hogy minden gyerekkorban dől el? És hogy a családi minták hetedíziglen öröklődnek?

EGYÉ: Nem hetedíziglen, és nem öröklődnek - a generációk adják át a következőnek, magához a bántalmazáshoz való viszonyulásban és viselkedési mintákban. Mindenkiben vannak agresszív indulatok, de ezt egy jól működő családban a gyerekek megtanulják kezelni, mint ahogy az érzelmeiket is. Ha egy kisgyermek a felnövése során túlságosan sokszor szenved el frusztrációt (például, mert nem értik meg a szükségleteit) akkor ennek következményeként fokozódni fog benne a harag, ebből pedig agresszív megnyilvánulások származhatnak. Ha ez számára viselkedési, netán érvényesülési mintaként rögzül, elővetítheti felnőttkorban a bántalmazó működést. Természetesen ez nem mindenkire igaz. Az, hogy kiből lesz bántalmazó vagy éppen áldozat, sok mindentől függ: pl. az illető habitusától, fizikumától stb. A bántalmazó- és az áldozatszerepben élő személy fejlődése is gyermekkorában jellemzően akadályozott volt, gyakran volt a bántalmazó gyermekkorában maga is áldozat. Hogy végül melyik utat választja, aszerint is dől el, hogy annak idején mi segítette számára a „túlélést”, a támadó vagy a védekező/menekülő működés.
Az bántalmazó személyeknél (csakúgy, mint az áldozatoknál) a személyiségfejlődés során készségek egész sora sérül. Általában nem megfelelő a kommunikációs készségük, nem tudják jól kifejezni, jól képviselni az érdekeiket, nem tudják tartani a határaikat, rosszul tűrik a stresszt és más frusztrációt is. Gyermekkorban nem tanulják meg konfliktusaikat adaptív módon kezelni, sem a problémáikat eredményesen megoldani. A bántalmazó viselkedést ilyen módon értelmezhetjük problémakezelési és érdekképviseleti kudarcnak, de érzelem – és vágykezelési nehézségnek is. A bántalmazó viselkedés így adódik át generációkon keresztül. Gyökerei a társadalom előtti időkig visszanyúlnak, gondoljunk a Bibliai Káin és Ábel történetére, akik Ádám és Éva gyermekei voltak. Szóval szerintem a családon belüli bántalmazás korán sem mai probléma, inkább máig sem sikerült meghaladnunk ezt.

ÜH: Kanyarodjunk vissza kicsit a mához. Hova fordulhat ma Magyarországon egy bántalmazást elszenved nő egyedül vagy a gyermekeivel?

EGYÉ: A rendőrség nekünk általában azért segít. Ettől függetlenül ők is emberek, nekik is megvannak a cselekvési kereteik, munkájukat szigorú szabályok irányítják. Eljárást csak akkor tudnak lefolytatni, ha valaki hivatalosan feljelentést tesz. Az áldozat pszichés és/vagy mentális állapota sajnos ezt nem mindig teszi lehetővé. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a tanúk, a nézők ne maradjanak csendben. Az áldozatszerepnek az a sajátossága, hogy ő maga gyakran nem ismeri fel, hogy az, amiben él, nem normális. Vannak, akik már gyermekkorban is áldozatként szocializálódtak. Azt látták otthon, hogy a bántalmazás a hétköznapi élet része, velejárója. Óriási jelentősége van a társadalmi mintának, a társadalom hangjának. Beszélünk-e a problémáról, keressük-e a megoldást, találunk-e adekvát módszereket. A bántalmazott emberek gyakran elzártan és kiszolgáltatottan élnek (gondoljunk csak a magatehetetlen idősekre!), bántalmazójuk nem engedi őket közösségbe, sem a családjához, gyakran még a munkahelyre is csak kísérettel mehetnek. Sokszor jól láthatóak a bántalmazás fizikai jelei is. A „mi történt az arcoddal?” kérdésre mindig valamilyen balesetre hivatkoznak, elzárkóznak, nem néznek a szemünkbe, nem válaszolnak a kérdéseinkre. Nagyon jellemző a rejtőzködés, mintha minden nagyon szép és jó lenne, a család már-már tökéletesen működne. Gyakran próbálják az áldozatok fenntartani az idilli képet, a rendes család látszatát. A szégyen érzése is nagyon meghatározó. Ráadásul a bántalmazás sokféle lehet, az érzelmi bántalmazásnak, ami tud ugyanolyan veszélyes lenni, mint a fizikai bántalmazás, nincsenek látható nyomai. A szexuális bántalmazás pedig még mindig tabunak minősül. Sajnos az áldozatok segítségkérését nem segíti a társadalomban még mindig gyakran megjelenő, az áldozatot a saját sorsáért hibáztató működés.

ÜH: Ha gyorsan kell lépni, mennyire jelent megoldást például egy anyaotthon? Van azonnal hely, és ha igen, valós, hosszútávú segítséget nyújtanak, vagy csak átmeneti megoldást?

EGYÉ: Van azonnali menekülési lehetőség, erre vannak a krízisszállók. Az anyaotthonokba ezekből is át lehet kerülni, ha valaki nem tudja a várólistát kivárni. Sajnos hosszú várólisták vannak. Nincs elég anyaotthon és nincs elég hely. Ha viszont sikerül átmenetileg biztonságos helyre kerülni, az anyaotthonok később nagyon sok mindenben tudnak segíteni. Az Üdvhadsereg Fény Házában is komplex segítségnyújtás zajlik. Azon túl, hogy egy biztonságos, szép és esztétikus helyen lakhatnak ezek a krízishelyzetben lévő, kiszolgáltatott nők, felkészült szakemberek segítenek többek közt a gyermeknevelési nehézségek kezelésében, álláskeresésben, életvezetési készségek fejlesztésében és képzési lehetőségek igénybevételében. A legnagyobb nehézség az itt eltölthető idő rövidsége. Maximum egy- másfél évet tud egy család egy otthonban tartózkodni, utána át kell költöznie egy másik intézménybe. Ez az idő nem mindig elegendő ahhoz, hogy az anyák lelkileg megerősödjenek. Amikor egy anya bekerül a Fény Házába, nagyjából 6-10 hónapot is igénybe vehet, amíg sikerül kialakítani vele a bizalommal teli segítőkapcsolatot, ami alapja a fejlődésnek.

ÜH: Mi a tapasztalat, a társadalom, a munkáltatók mennyire befogadóak az anyaotthonban élő anyákkal kapcsolatban?

Mindig az adott emberhez és aktuális környezetéhez köthető, hogy ki, mennyire lesz „befogadott”. Mi azt a tanácsot adjuk, hogy ne kommunikálják meggondolatlanul a múltjukat. Jellemző, hogy aki kitartóan keres, az végül talál is munkahelyet. Igyekszünk segíteni őket ebben, például egy Okj-s tanfolyam elvégzésének a támogatásával.
Az anyaotthonokban élők közül azok a legkiszolgáltatottabbak, a legnehezebben elérhetőek, akiknek a pszichés és mentális állapota kritikus és az intellektusuk nagyon alacsony szintű. Nekik hosszú távú védett szállásra, védett munkahelyekre lenne szükségük. A hozzánk kerülő nők túlnyomó többsége szenvedett el gyermek- és fiatalkorában különböző traumákat, érte őket rengeteg veszteség. Számukra az élethelyzetük stabilizálódása és a krízisállapot oldódása után a hosszútávú pszichoterápia lenne a kielégítő segítség, ezt azonban közülük kevesen tudják megfizetni.

ÜH: Tud olyan sikertörténetről beszámolni, ahol sikerült a fejlődésben segíteni?

EGYÉ: Hála Istennek jó néhány sikeres folyamatnak is a tanúja lehettem:
Emlékszem egy fiatal, roma származású hölgyre 3 „tűzről-pattant” kislánnyal, aki többször is visszament alkoholbeteg, bántalmazó férjéhez. Amikor a család végül bekerült a Fény Házába, az anyukával sikerült bizalommal teli kapcsolatot kialakítani. A többszintű segítőfolyamat része volt a családterápia is, melynek utolsó fázisában az új, már alakuló párkapcsolatát segítettük. Ennek voltak olyan elemei, hogy miről ismerünk meg egy megbízható embert, amelyek alapján érdemes elköteleződni. Végül kiköltöztek, feleségül ment ehhez a férfihoz, akivel szép új családot sikerült alapítaniuk. A lányok is megszerették a férfit, ő pedig jó hatással tudott lenni rájuk, most rendesen tanulnak. Az anyának még a bentlakása alatt sikerült elvégezni egy OKJ-s tanfolyamot, szakmát szerzett, óvodai dajka lett belőle. Most szépen él a család, saját kis házuk van vidéken, jól boldogulnak. Nagy örömünkre gyakran hallunk felőlük.
Egy másik eset, egy fiatal nő, aki egy nagyon súlyosan bántalmazó kapcsolatban élt a kislányával. A férfi mindennel terrorizálta őt, ahol lehetett megalázta, még az előző kapcsolata is ott élt velük. Elhitette vele, hogy azért van ez így, mert ő nem jó semmire, egyedül amúgy se lenne képes boldogulni. Ez a fiatal nő mindent elhitt neki, mert pszichiátriai betegséggel élő édesanyja mellett számára megszokott volt a kiszámíthatatlan, bizonytalan lét és az is, hogy ő mellékszereplő. Csak amikor már teljesen kimerült mert segítséget kérni. Másfél év elteltével, amit a Fény Házában töltött, újra visszament ehhez a férfihez, mert félt, hogy nem boldogul kint egyedül. Amikor visszament hozzá rádöbbent, hogy ennél semmi nem lehet rosszabb. Segítséggel pályázott egy kis önkormányzati bérlakásra, befejezte az elkezdett OKJ-s képzést, most sikeres kisvállalkozóként a szakmájában dolgozik, ügyesen boldogul. Neveli a kislányát és nyugalomban él. Az ő esetében is több különböző végzettségű szakember együttes munkájára volt szükség.

ÜH: Mit gondol, van értelme az érzékenyítésnek, az emberek felvilágosításának ebben a témában? Változhatnak a szokások, viszonyulások?

EGYÉ: Mindenképpen igen. Gondoljunk az állatvédő szervezet eredményeire: például 10 évvel ezelőtt még természetes volt, hogy láncra kötötték a kutyákat. Az állatvédők szemléletformáló tevékenységének köszönhetően manapság tilos a kutyákat láncra kötni. Bár a probléma korántsem szűnt még meg, egymás után alakulnak a különféle állatvédő csoportok, egyre többen figyelnek fel a rászoruló állatokra. Természetesen fontos, hogy a társadalmat érzékenyítsük és segítsünk az áldozatoknak a kivezető út megtalálásában.