Hírek

„Én csodálom ezeket az embereket!” – beszélgetés Sebestyén Árpád kríziskezelő szakpszichológussal az emberkereskedelem pszichológiai mozgatórugóiról

Bárkiből lehet áldozat? Hogyan válik valaki áldozattá? Hogyan lehet újrakezdeni és mik az áldozatokkal kapcsolatos sztereotípiáink? Hogyan tudunk megküzdeni átélt traumáinkkal? Többek közt ezekre a kérdésekre kerestük a választ Sebestyén Árpád kríziskezelő szakpszichológussal. Az interjúból és a kutatásból kiderül, hogy Magyarországon a szexuális célú kizsákmányolás áldozatainak száma valahol 5.000 és 20.000 között van, amely alapján a cseppet sem előkelő top 5-be sorolja az Európai Bizottság hazánkat. A tévhitekkel ellentétben a jelenség nem csak a mélyszegénységben élőket érinti.

Nemrégiben készült egy alapvetően a segítő szakmának szóló kutatás „Az emberkereskedelem pszichológiai mozgatórugói címmel” – amelyben Sebestyén Árpád, a Traumaközpont munkatársa, az Üdvhadsereg külsős segítője leginkább a lélektani okokat járta körbe. A kézikönyv az IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) és az ORFK együttműködésében, a BM Ne hagyd, ne tedd! emberkereskedelem elleni kampány keretében jött létre, alapul véve a migrációs és a rendőrségi statisztikákat, tapasztalatokat is.

A kutatásból kiderül, hogy az áldozatok gyakran már gyermekkorban komoly bántalmazásokat szenvednek el. Milyen felnőttkori tünetei vannak az abúzusnak? Vannak-e látható jelei annak, ha valakit gyermekkorában súlyos lelki sokk, megrázkódtatás ért?

Nagyon kézzelfogható tünetei vannak, de fontos azt is tudni, hogy nem minden abúzusból alakulnak ki szükségszerűen nagyon komoly tünetek. Van egy reziliencia nevezetű képességünk, ami azt jelenti, hogy rugalmas megküzdési képesség, ami tompíthatja a lelki megrázkódtatások következményeit. A trauma kifejezés magyar megfelelője a lelki megrázkódtatás, sokk egyébként. Ahogy van fizikai trauma, pl. egy baleset esetében, amikor egy nagyon erős ütés következtében eltörik egy csontunk, így képzelhetjük el a lelki traumákat is, egy hirtelen jött, komolyabb érzelmi, mentális megrázkódtatás akár az ember létét, a személyiségegységét is veszélyeztetheti. Tehát a kérdésére konkrétan válaszolva: lehetnek például pánik tünetek, pánikrohamok, általános a mentális beszűkülés, az ítélő- és cselekvőképesség legalább ideiglenes gátoltsága, jelentkezhet folytonos szapora szívverés, jelentős vérnyomásingadozás, izzadás, migrénes fejfájás, idegesség, agresszív viselkedés, folytonos ingerültség, túlzott feledékenység, pszichoszomatikus tünetek, túlzott alkoholfogyasztás, általánosan zavarodott viselkedés stb. Felismerhető, beazonosítható fizikai-mentális-érzelmi-viselkedésbeli jelek ezek.

Nagyon gyakori az érzelmi bizonytalanság, szorongás, kilátástalanság érzése, a „nem találom a helyem a világban” érzése. Kognitív szinten – azaz az elme szintjén - lehet elveszettség érzés, nem tudom összerakni a mozaikokat, jellemző lehet, hogy van egy halvány sejtésem arról, hogy történt velem valami, hogy elszenvedtem egy abúzust, de nem emlékszem rá. Ameddig a személyiség nem képes elviselni a konkrét élményeket, az ezzel kapcsolatos érzéseket, addig ez a tudattalanban marad. Gyermekkori eseteket figyelembe véve gyakran van ilyen. Volt egy kliensem, aki 17 éves korában nemi erőszak áldozata lett és több, mint három évtizeddel később kezdte felvállalni, hogy újra emlékezzen rá, terápiás segítséggel. Több, mint harminc év után! Egy ilyen helyzetben először is egy biztonságos kapcsolat megteremtését kell biztosítani, egy a megtapasztalthoz képest immáron más alapokon nyugvó kapcsolat meglétét. Ebben a közegben aztán szerencsés ill. az a jó szakmailag, hogy az érzelmeinek megnyilvánulási lehetőséget biztosítsunk, fontos, hogy az érzései fel tudjanak szabadulni, amiket addig elnyomásban, háttérben kellett, hogy tartson, hiszen a személyiség számára elviselhetetlen lett volna, hogy engem megerőszakoltak. Tehát én lehet, hogy nem vagyok már tiszta, szégyenérzetem van, önsanyargató mechanizmus alakul ki, önhibáztatás (van). llyen jellemző az emberkereskedelem áldozataira is. De biztonságos közegben a traumát átélt ember az érzéseitől meg tud szabadulni. Akkor kialakítunk egy helyzetet, hogy kifejezésre jusson a vádló attitűd, hogy megengedhesse magának, hogy megvádolja a neki szenvedést okozó személyt, tehát megnevezi a felelőst. - Nem csak egyszerűen szóban, hanem a kliens immár átérzi, hitelesen elfogadja, teljesen nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem ő a hibás abban a helyzetben, nincs már önhibáztatásra szükség, lehet, hogy tehetetlen volt, nem voltak meg az eszközei a védekezésre. Lényegében belátja, hogy nem a saját hibájából nem tudott megszabadulni az erőszakoskodótól. Ez a vádló attitűd olyan, amelynek segítségével megérzi, hogy olyan hatalma van a személyisége felett, pontosabban annyira kezelni tudja a személyiségét, hogy képes végre áthárítani a felelősséget magáról a másikra, és akkor elindulhat egy integrálódási folyamat. Tehát az ilyen érzelmek, a megélt bántalmazási, traumatikus élmények kapcsán tulajdonképpen nem az a cél, hogy elfelejtődjenek, hogy a hátunk mögött hagyjuk azokat, hanem az, hogy érzelmileg ne kövessék önbántó gondolatok, érzések, amelyek negatív irányba viszik, éppen a tünetek produkálása felé az embert, a személyiséget.

Vannak még a viselkedésbeli jelek is, ez elmehet egészen a szuicid gondolatokig, de lehet alkoholizmus, gyógyszerfüggőség, például egy kialakult pánik kapcsán elkezd valaki gyógyszereket szedni és utána nem tud leszokni, mert amíg nincs pszichológiai kríziskezelő feloldás, addig a gyógyszer is szinte egy támasz, egy pillér. Lehetnek munkahelyi problémák, beilleszkedési problémák, pl. ha nőn elkövetett nemi erőszakról beszélünk akkor ez meghatározhatja a hátralévő életében az összes férfihez való viszonyát. Generalizálódik, kivetülhet minden férfire. Lehet bizalmatlanság férfiak, egyáltalán az emberek felé, a magánynak, egyedüllétnek túlzott igénye, hiszen amíg magányos vagyok, addig nem történhet velem semmi.

Ez a sok viselkedésbeli, érzés szintű tünet nagyon sokmindenkire illik. A kézikönyvben azt olvastam, hogy az önbizalomhiány, a hiszékenység, a naivitás vagy bizonyos adottságok hiányából fakadóan is lehet valaki áldozat. Ezek a „deficitek” a hétköznapi életben is nagyon sok mindenkiben jelen vannak. Felnőttkorban képesek vagyunk-e – főleg ilyen borzalmak átélése után – helyreállítani, megerősíteni az önbizalmunkat?

Deficitjeink mindannyiunknak vannak – önbizalomhiány, érzelemhiány, a biztonságos világba vetett hitünk hiánya - ugyanakkor az sem mindegy, hogy azokat az élményeket, amelyek ezeket a deficiteket okozzák, milyen hosszú ideig szenvedjük el. Nem ugyanolyan, vagy nem azonos mélységű sérüléseket okoz, ha egy apa mondjuk 3 éves korától 20 éves koráig molesztálja a lányát - hogy visszatérjünk az emberkereskedelem témájára, vagy pedig egyszer-egyszer megkísérelte molesztálni, de esetleg az anya résen volt és megakadályozta, vagy valakinek a kislánya képes volt ezt másnak jelezni, ezért az apa abba kellett, hogy hagyja test- és léleknyomorító tevékenységét.

Fontos még a sérülés okozásának formája is. Nem mindegy, hogy úgy ültet valaki az ölébe egy gyermeket, hogy erotikus mozdulatokat sejtető módon tartja az ölében, esetleg hátsó szándék nélkül a kezét a popsijára teszi - amit a különböző gyermekek eltérő módokon élhetnek meg - vagy pedig meg is erőszakolja. Az időhosszon, a formán, a családon belüli általános légkörön belül azért hatalmas különbségek vannak. Itt fűzném hozzá, hogy mindenkinek vannak deficitjei - nekünk pszichológusoknak is, még úgy is, hogy mint traumával, krízisekkel foglalkozó szakembernek sok száz önismereti óránk van, és a munkánk is rendszeresen szupervízió alá esik. Akkor a sivár érzelmi-anyagi közegből érkezőknek, a bántalmazásokon, akár kínzásokon (pl. emberkereskedők brutalitása folytán) átesetteknek, hogy ne lenne?

Elsősorban három tényező-együttestől függ ezen hiányok kialakulása, mélysége. A szociális környezettől - szegénység, társadalmi státusz, iskolázottság, tanultság - továbbá, hogy a szülők, pedagógusok mennyire tudnak pedagógiai, személyiségfejlesztő eszközöket tudatosan alkalmazni. Függ továbbá attól, hogy milyen élettapasztalataink vannak, voltunk-e már hasonló helyzetben, és abból hogyan tudtunk kijönni, felállni. A harmadik tényezőcsoportot a személyiségünk és szervezetünk jellemzői alkotják, például, hogy milyen érzelmi légkörben nőttünk fel, milyen képességeink alakultak ki, hogy mennyire tudunk megküzdeni, továbbá milyen a genetikánk, a testi adottságaink.

Visszatérve az emberkereskedelem témájára, azoknak a hölgyeknek nem nagyon volt választásuk. Tehát az ő osztályrészük a hosszan tartó, évekig tartó bántalmazotti lét volt, többnyire anyagi mélyszegénységből kerültek többek között a prostitúcióba, kezdték árulni kényszerből a testüket. És akkor itt rögtön rátérnék az áldozathibáztatásra. Több sebből vérzik az, ha olyan gondolataink vannak egy kényszerített személyről, hogy biztos élvezi, ha már csinálja, vagy, milyen jó neki, gyönyörűen ápolt tud lenni. Bezzeg, ha nekem annyi pénzem lenne, mint neki, tudnám sminkeltetni magam, el tudnék járni fodrászhoz. Hát ez sajnos tévhit és igazából az áldozathibáztatásnak az egyik legnagyobb és legismertebb mozgatórugója a felelősség áthárítása. Ez azt jelenti, hogy nem szeretnék szembenézni részleteiben azzal, hogy mi is okozta annak a személynek a szenvedéseit, hanem magamban megfogalmazott sommás vélemény alapján egyszerűen csak kijelentem, hogy na jó, de ő legalább márkás ruhákban tud járni, mert a stricije megveszi neki, hiszen így jobban el tudja adni.

A felelősség hárítása mellett a másik tényező, amiből az áldozathibáztatás fakad, a magunkban kialakított nagyon sztereotipikus, általánosító, nem a realitásokon nyugvó gondolkodásmód. Az áldozathibáztatás még egy harmadik dologból is adódik. Az együttérző képesség hiányából. Ez olyankor jellemző, amikor olyan lelki sérüléseim, olyan hiányaim vannak, magyarán nem vagyok nagyszívű, amikből kifolyólag nem tudok együtt érezni, nem tudom megélni azt, hogy ők min mehettek keresztül. És itt megint áttérhetünk az emberkereskedelemre, amelynek két leginkább elterjedt formája a világban a szexuális és a munka célú. Mindkét esetben érintettek férfiak és nők is egyaránt. A szexuális célúban sokkal inkább nők, de vannak férfi érintettek is, gondoljuk csak a börtönökre és a háborúkra. A munka célúban elterjedtebb a férfiak jelenléte.

Habár a tanulmány elsősorban az áldozatok szempontjából közelít a kérdéshez, fontos megemlíteni egy nagyon jelentős dolgot. Az elkövetőkről is kell beszélnünk. Ezek az elkövetők a személyiségük, a tulajdonságaik folytán képesek nagyon megtévesztő magatartásra. Gondoljunk csak a hírekben is többször hallott, mondjuk jó megjelenésű és megnyerő modorú gázszerelőre, aki becsönget az idős emberekhez aztán meglopja az áldozatait. Az emberkereskedelem szintjén még intenzívebben így történik. Ezek az emberek lehetnek akár nagyon jól öltözött, magukat nagyon jó színben feltüntetni képes személyek, akik akár kiskoruktól ezt tanulják, erre készülnek, tapasztaltak, kialakult módszereik vannak a megkörnyékezésre, széptevésre. „Annyira bejössz nekem, hogy már (3 hét után) meg is kérem a kezed” - pedig mondjuk csak néhány hét telt el az ismeretség kezdete óta. (Munka célú kizsákmányolásba fiatalabb koromban én magam is el tudom képzelni, hogy be tudtam volna vonódni, ha olyan helyzetbe kerülök.) Ugyanis ezekre a „kerítő” emberekre három fő tulajdonság jellemző. Hihetetlenül önzőek, nárcisztikus vonásokkal bírnak, a cél szentesi az eszközt hozzáállásúak, azaz tulajdonképpen jégcsap van a szívük helyén és pszichopaták, a témára vonatkoztatva, röviden megfogalmazva: képtelenek együttérezni.

Szóval hogyan lehet védekezni ez ellen? Elsősorban a fialatok felé érdemes kiemelni, hogy három alappillére van a bevonódás elkerülésének: Az első: körültekintőnek lenni, informálódni. Főleg olyan ismerkedések kapcsán, mint az egyéjszakás kalandok. Ha tényleg csak a testiséget akarom, élvezem is az ilyen együttlétet és nincs belőle hátrányom, akkor addig még rendben is lehet, amíg nincs belőle hátrányom, nem kényszerítenek olyanra, amit ne szeretnék, vagy nem tesznek a helyzethez nem illő "csodás" javaslatokat, mint pl. hogy fizet egy drága, külföldi utat, vagy pár hét ismeretség után ajánlatot tesz a közös életre. Ha ilyen történik, akkor fontos lehet az udvarlóval és viselkedésével kapcsolatos jelekre figyelni. Nem kezd-e követelőző, agresszív, önző lenni. Esetleg utána is nézni, leellenőrizni, hogy mivel foglalkozik, milyen életvitele van, megismerkedni a baráti, családi körével. Esetleg megjelenik-e és hogyan a világhálón? A második fontos dolog a türelem, az események nem siettetése. Időt hagyni magunknak. Ha tesz egy ajánlatot, hogy ő már egy hónap után elvenne feleségül, akkor kérjünk még időt. A tapasztalatok, a nyomozói vélemények és minden az támasztja alá, hogy a türelem az egy ideig jelen van a becserkészést végző , fenti tulajdonságokkal rendelkező személyeknél, de rövid idő – mondjuk két hónap után – hirtelen elfogy, és ezek az emberek nagyon-nagyon türelmetlenek lesznek. (Hiszen elfogy az erre szánt, befektetett idő és pénz, nem éri meg tovább nekik.) A harmadik, nagyon fontos dolog: a társas kapcsolatokra, a barátokra, családtagokra, pedagógusokra, védőnőkre, stb. való támasz. "A több szem többet lát" nagyon sokat tud segíteni. Fiatalok mesélték, hogy odalépett melléjük valaki a az utcán, hogy hát olyan karakteres, kedves arcuk van, ők viszont filmet forgatnak, ő a nagy rendező, nincs-e kedve eljönni egy forgatásra? Egy ilyen ajánlat szinte mindenkit el tud vakítani, ezért könnyen igent mondhat, de ha elmegy, a "forgatáson" szembe találja magát egy kikényszerített helyzettel amikor megtévesztéssel ráveszik, hogy pl. vetkőzzön meztelenre, majd az így készült fényképeket feltöltik a világhálóra, ahonnan - mint tudjuk - szinte lehetetlen eltávolítani. Ezekkel a képekkel pedig a továbbiakban mindig vissza lehet élni. Ilyen helyzetben tehát sokat segíthet egy barát, szülő, aki felhívja a figyelmet a különböző - az elvakítottságtól - nem észrevett gyanús jelekre. A nem megfelelően harmonikus személyiségből fakadóan van egy olyan sajátossága ugyanis az elménknek, hogy a büszkeségünket erősítéssel kecsegtető helyzetekben az elménk a számunkra kedvezőbb információkat gyűjti be és dolgozza fel, tehát egyszerűen észre sem vesszük, miért ne lenne valami reális - a kívülállók észrevételei nélkül.

Ezek a jelek elég kézzelfoghatóak, nem tűnnek nagyon felismerhetetlennek. Kiből lesz mégis áldozat? Ki az, aki ezeket a jeleket nem képes beazonosítani?

Több olyan tényező van, ami hajlamosíthat minket arra, hogy hiszékenyebbek, befolyásolhatóbbak legyünk, hogy jobban bevonódjunk valamelyik fajtájába az emberkereskedelemnek. A gyermekkorban, fiatalkorban hallott folyamatos családi és közösségi kritikákból (óvodában, iskolában), a megtapasztalt kóros szülői mintákból (alkoholizmus, kábítószer függőség, érzelmi nemtörődömség), vagy a mélyszegénységből fakadóan kialakulnak önértékelési hiányok. Tehát ha a szüleinktől mindig azt halljuk, hogy az, amit csinálok, az úgysem jó, majd mi megmondjuk neked, hogyan kell csinálni, vagy ha éppen tehetősek, de azt gondolják, hogy tárgyakkal lehet pótolni a figyelmet, szeretetet, gondoskodást, akkor ha jön egy személy, aki éppen arra "játszik rá", amire a szüleim tanítottak, vagy elhiteti, hogy ő tényleg szeret, akkor ezekre a hatásokra, impulzusokra, gesztusokra bevonódom, hiszen az a személy "ráérez" arra, hogy mit kell, hogy mondjon ahhoz, hogy az én hiányosságaimból tőkét, azaz profitot tudjon csinálni. Szinte, mint egy tárgy, tulajdonképpen tárgyként kezelve az emberkereskedelem áldozatává váljak. Tehát a sérült önértékelés az egyik tényező, ehhez azonban más, további személyiségjegyek is tartoznak, mint a hiszékenység, a józan mérlegelést nem lehetővé tevő beszűkült tudat, a szeretetéhség, a túlzott befolyásolhatóság. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az önértékelési hiányok mellett a szociális héttér, az iskolázottság, a közösségi szokások és normák, a szocializációs sajátosságok mind hatnak arra, hogy valaki könnyebben be tudjon vonódni az emberkereskedelembe.

Az elmúlt hónapban egy érdekes jelenségre lettem figyelmes. Eltűnt egy fiatal lány Miskolc és Eger között a buszon. A buszpályaudvar kamerája még rögzítette, hogy felszállt, de a végállomáson már nem szállt le. A telefonja kikapcsolt állapotban volt. Egyetemre készült valamilyen iskolai ügyet intézni. Ugyanazon a napon eltűnt egy lány a 8. kerületből is. A közösségi médiában az egyetemista lány esete hatalmas nyilvánosságot kapott, nagyon sokan próbáltak segíteni, míg a 8. kerületi eset alig kapott figyelmet. Mi lehet annak az oka, hogy bizonyos helyzetekben tudunk együttérezni, azonosulni, míg más esetekben nem mozdulunk meg?
A társadalmakban továbbra is vannak előítéletek, például a kisebbségekkel, más beállítottságúakkal szemben, amely csoport képviselője a budapesti, 8. kerületi személy is. Mivel az előítéletek folytán nem érzünk vele együtt, ezért arra már csak legyintünk, ha onnan eltűnik valaki, nem érint meg bennünket, míg egy egyetemista lány esete érzelmileg jobban hat ránk, jobban a magunk élettörténetének érezzük, el tudjuk képzelni, hogy egy tisztességes, korrekt, fiatal egyetemista lány eltűnése tényleg nagy szerencsétlenség.

Ő szerencsére nem lett bűncselekmény áldozata. Kikből lesznek mégis áldozatok? Csak a nehéz sorsú emberekből, akik például rossz anyagi körülmények között élnek, például a 8. kerületben?

Nem csak a nehéz sorsú emberekből, habár a nehéz sorsot érdemes lehet árnyalni, mert lehet valaki az anyagiak hiánya miatt nehéz sorsú, a családi bántalmazás légköre miatt nehéz sorsú, de lehet azért is, mert nem kap elég figyelmet, nem kap elég szeretetet, nem olyan támogatást kap otthon, ami számára megfelelőszükséges lenne. A testi-lelki bántalmazást elszenvedőknek, az emberséges életre való természetese igény okán az egyik jellemző tulajdonságuk a naivitás. Tehát például egy szexuális célú, mondjuk verbális bántalmazás esetében nem veszi észre, hogy milyen éllel, milyen élcel bír az a megjegyzés, amit rá tesznek. Esetleg a realitáskontrollja sérült valamilyen módon. Ugyanakkor ezek mögött a már többször említett sérült önértékelés, az önbecsülés kifejlődésének megtorpanása áll, aminek következménye az ún. énhatárok be nem tartása. Ha a munkahelyen valakire szexista megjegyzéseket tesznek, amit ő nem bóknak, hanem zavaró visszajelzésnek érez, de mégsem tesz semmit ellene, tehát nem jelzi ezt verbálisan és határozottan vissza, vagy ha ezek után is folytatódik és nem hagyja faképnél a munkatársát, akkor beszélhetünk arról, hogy nem tudja tartani az énhatárait, nem asszertív.

A közvélekedéssel ellentétben betarthatók lennének az énhatárok sokszor olyan helyzetben is, amelyben úgy érezzük, hogy mégsem tudjuk magunkat képviselni. Lehet, hogy érzelmi konfliktus dúl a személyben, hiszen előfordulhat, hogy az egyik oldalon jól esik neki a kolléga megjegyzése, részben élvezheti is, hogy a figyelem középpontjában van, de valahol belül a lelkében mégis traumát él át. Ez az érzelmi kettősség is az önértékelési problémákból adódik, ami a közhiedelemmel ellentétben nem csak a családból származhat, hanem az óvodai, iskolai hozzáállás, az osztály dinamikája, a tanítók hozzáállása, a közösségi szocializációs normák mind-mind hozzátehetnek ahhoz, hogy valakinek az önértékelése folyamatosan hiányt szenvedjen, ne tudjon a megfelelő személyiségfejlődéssel azonos szinten fejlődni. Az óvónők a 3. 4. éves kortól például hihetetlen hatással tudnak lenni, vagy elég egy-egy morózusabb pedagógus, és a gyermek azonnal magára veszi, elhiszi, hogy vele valami nincs rendben.

A családdinamikára visszatérve, találkoztunk olyan esettel, hogy anyagilag nagyon jól áll a család, de például, ha anya, apa folyamatosan veszekszik, vagy akár fizikailag bántalmazzák egymást otthon, vagy, mint említettük már, úgy gondolják, hogy anyagiakkal teljesen helyettesíteni lehet a törődést, szeretetet, akkor egy gyermekben, fiatalban nagy eséllyel kialakul érzelmi sivárság, önhibáztatás, bűntudat, értékrendi bizonytalanság, amely mind "megágyaz" az emberkereskedelembe való bevonódáshoz, fizikai-érzelmi bántalmazások elszenvedéséhez. Itt is nagyon fontos a már többször emlegetett reziliencia, a személyiség kialakuló rugalmas megküzdési lehetősége.

Ezek nagyon sok embert érintő jelenségek. Mégsem lesz mindenkiből áldozat, ne adj isten bűnöző.

Én nem tudok olyan családot, ahol ne lenne valamilyen akcidentális krízis, azaz vonatkozó dinamika, ezen mindannyiunknak végig kell menni, de ezzel én nem felmenteni akarom a bűnözőket, hogy ja, hát ha már így áll a dolog, akkor megmagyarázható, hogy miért lesz valaki bűnöző.

Mondanék egy-két adatot. Nők ellen elkövetett nemi erőszaknál a tudományos eredmények is azt mutatják, hogy 75-80% a PTSD (poszttraumás stressz) kialakulásának valószínű esélye, tehát minden ötödik áldozat, még PTSD tüneteket sem, vagy csak alig produkál, tehát meg tud valahogy küzdeni a borzasztó eseménnyel, történéssel. Az élettapasztalata, a baráti tanácsok, az olvasmányok, a kialakuló körültekintés, a személyiség rugalmassága, a "szerencsés véletlenek", a fejben történő "átkeretezés", a spirituális intelligencia ("a jóisten így tanít valamire) affelé mutatnak, hogy meg lehet bírkózni ilyen szörnyű élményekkel is. Sőt, történhet úgynevezett poszttraumás, azaz az elszenvedett testi-érzelmi megrázkódtatás utáni mentális növekedés is. Tudok olyan, ugyan más jellegű krízist megélt személyről, aki, miután megbirkózott problémájával, FB csoportot hozott létre, amelynek ma több, mint 50 000 tagja van, és amelyben a megélései megosztásával, beszélgetések, előadások, tanácsok útján támogatja a komoly nehézségeket megélt személyek megküzdését. A tevékenysége - ami nála poszttraumás növekedésből, azaz a nehézségei meghaladottságából fakad - sokakat vezethet a megoldásokhoz vezető útra.

Összegezve tehát, a reziliencia nagyon fontos, de fontosak még az élettapasztalatokból adódó megküzdési minták, mit láttunk otthon, az óvodában, iskolában. Minél rugalmasabbak a személyiségrészek, a mentális képességek, az érzelmi oldal, a motivációs irányok, elképzelések minél rugalmasabb ezen személyiségrészek között az együttműködés, annál jobban képes valaki megküzdeni. Fontos megjegyeznem, hogy az emberkereskedelemmel, a bántalmazásokkal kapcsolatban az akcidentális, hirtelen jelentkező krízisről, nem pedig élettörténeti, életfázisokkal járó természetes krízisekről beszélünk.

Be lehet-e vonzani a bajt, az áldozatszerepet? Hibás vagyok-e én, ha folyton félek és azon gondolkodom, hogy itt baj lesz?

A kommunikációnk kb. 85%-a metakommunikáció. Testbeszéd, testtartás, hangszín, hanghordozás, hangerő, hangsúly, és csak 15% a verbális kommunikáció. Ebből következik, hogy mivel legalább 4/5-d rész a metakommunikáció, a kommunikációnk legnagyobb része legtöbbször tudattalanul történik. Azok a személyek, akikről már beszéltünk, hogy akik bizonyos szempontból pszichopaták, betegségükből adódóan képesek megérezni az emberekben ezeket a félelmeket, ha valaki tehát fél, óhatatlanul észreveszik. Abszolút igen a kérdésre a válaszom, be lehet vonzani, csak ez a bevonzás szó ebben az esetben talán túl spirituális hangzású. Én nem azt használnám, hogy bevonzza, hanem hogy ennek a fenti, konkrét alapja van.

Mit lehet tenni? Aki fél, annak meg kell erősödni? Bátrabbnak kell lenni?

A félelemmel kapcsolatban azért egy mondatba tegyük oda, hogy az nem önmagában ördögtől való, tekintettel arra, hogy minden érzelemnek oka van. Az ijedtség az egy nagyon fontos létfenntartási visszajelzés, tehát ha jön velem szemben egy "kétajtós szekrény" testalkatú személy akkor, azért jobb félni, mint megijedni, vagy ez esetben jobb megijedni, mint bajba kerülni. Egyetlen egy érzésünk vagy emóciónk sem hiábavaló. Nem az a szerencsés, ha küzdünk ellenük, hanem az a célravezető, ha jóban vagyunk velük, még az úgynevezett árnyékban lévőkkel, azaz számunkra kellemetlenekkel is. Akkor vannak harmóniában a személyiségen belül. Nem küzdeni kell mondjuk a félelem ellen sem, és úgy gondolni rá, ha félek, akkor gyáva vagyok hiszen a félelem, az ijedtség is természetes reakciónk tud lenni. Ez az érzés még cselekvésre is serkenthet. Akkor van gond, ha ez túlzott mértékűvé, akár rettegéssé, vagy folytonossá válik. Akkor célszerű szakember segítségét kérni.

Van-e olyan története Árpádnak, ami bíztató, ami arról szól, hogy az ilyen áldozati helyzetekből van kiút, esély egy új, kiegyensúlyozott életre?

Szerencsére több konkrét esetről is tudok, többek között az Üdvhadsereg példás segítő tevékenységére is hivatkozva. Például sikerült egy magyar személynek megszöknie az emberkereskedők markából, és külföldről hazamenekülnie. Nagyon jól hasznosította intelligenciáját, jó helyzet átlátó képességét. Utána az ellátó rendszer felkarolta, mert amellett, hogy sikerült elszöknie, rendőrségi segítséget is kért, a rendőrség összekötötte az Üdvhadsereggel, ahol anonim módon biztosított volt az ellátása egészen a közelmúltig. A bántalmazotti létből egy védett, biztonságos környezetbe került. Ebben a környezetben a szociális munkás és az intézményvezető támogatásával, gyakorlati dolgok, folyamatos aktivitás és cselekvés biztosításával megerősödhetett, hiszen találtak számára olyan napi elfoglaltságot, ami hasznosságérzetet váltott ki belőle. Aztán a szociális gondozók a hátteret is biztosították, ezzel párhuzamosan a pszichológus segített az énhatárok, énerősítés kialakításában, formálásában, az önbizalom fokozásában. Sikerült annyira megerősíteni ezt a személyt, hogy egy évvel a bűnözök karmából való kimenekülése után mostanában fejezi be félbemaradt iskoláját. Közösen, mi szakemberek most készítjük fel arra, hogy további szakmákat tanuljon és - mivel ezt szeretné - a szociális segítő szakmában helyezkedjen el.

De mondhatok további hasonlóan pozitív kimenetelű eseteket. Van olyan, ami még nem teljesen ért a végére, de az mindenképp elmondható, hogy a szexuális kizsákmányolástól, a rendőrség segítségével megszabadult személy, egy évvel a megmenekülés után, 30 éves létére életében először saját bevételre is szert tesz. Az emberkereskedelemben eltöltött időszakra vonatkozóan kreatív eszközökkel – zene, versírás segítségével - fogalmazta meg az élettörténetét, fájdalmát, küzdelmeit és megbirkózását a nehézségekkel, és ezek olyan jól sikerültek, hogy szóba került, hogy ezek kiadásra is kerülnek további bevételt jelentve számára. Ahhoz képest, hogy ezek a személyek min mennek keresztül, hogy sokan közülük gyerekkorban állami gondozásban vannak, vagy megfogalmazzák, hogy sokszor napokig nem volt mit enniük, tehát, hogy mi mindenen mentek keresztül az életükben, már ezek a látszólag nem nagy eredmények - például hogy befejezik az iskolát - hatalmasnak minősíthetők, nem beszélve arról, hogy végre saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását és mások nem használják ki őket. Aki nem volt ilyen helyzetben, annak elképzelhetetlen, hogy ez milyen nagy dolog. Számomra, aki szerencsésebb életűnek vallhatom magam, szó szerint felfoghatatlan, hogy bírták ki azt, amin életük eddigi részében átmentek. Én őszintén csodálom ezeket a személyeket, pedig több, mint 30 éve dolgozom pszichológusként és foglalkozom a krízisekkel. Nem biztos, hogy képes volnék ilyesmire.