Hírek

Szeretettel ajánljuk figyelmükbe a az atlatszo.hu weboldalon - Függőség, bántalmazás és lerombolt önbecsülés – két nő útja a hajléktalanság szélére, és vissza- címmel megjelent riportot. 

A Cikk:

A magyar kormány nagy erőkkel próbálja eltüntetni a hajléktalanokat az utcákról, a propagandasajtója pedig címlapon hangolja ellenük a közvéleményt. Az újonnan kelt szigor nyomán tavaly októberben egy 61 éves nő volt az első, akit bevittek a Gyorskocsi utcába azért, mert az utcán él. De hogyan kerül egy nő a hajléktalanság szélére, hogyan veszíti el az otthonát, és mi az, ami segíthet nekik újra megkapaszkodni? Interjúalanyaink, Diána és Karola nagyon különböző utat jártak be, és most mindketten az Üdvhadsereg átmeneti szállójának segítségével igyekeznek új életet kezdeni.

Diána apró termetű, sötét hajú fiatal nő. Harmincéves sincs még. Egyik nagymamája nevelte fel, de innen nincsenek jó emlékei: gyerekkorában éhezett és fázott, testileg és lelkileg is bántalmazták. Mire felcseperedett, elhitte magáról, hogy nem érdemes a szeretetre, és nem jó semmire. Felnőve kétszer is domináns, arrogáns férfiakkal kezdett párkapcsolatot, akik bántalmazták. Hogy elviselje a megpróbáltatásokat, alkoholhoz és kábítószerhez nyúlt. „Függő vagyok” vallja be, ma már gond nélkül. Azt, hogy súlyos a baj, a családja ismerte fel. Kisgyermeke 2016 végén nevelőszülőkhöz került, ő pedig rehabilitációs intézetbe.

Onnan egy éve jött ki. Egy barátnőjével együtt azonnal az Üdvhadsereg Bajnok utcai átmeneti szállására ment – itt beszélgetünk vele és egyik lakótársával, Karolával. A szálló megmentette őket attól, hogy az utcára kerüljenek, és ma már mindketten dolgoznak és küzdenek a jobb életért. Az intézetben pszichológus és lelkész is segíti a gyógyulásukat.

A két nővel a szálló közösségi helyiségében beszélgetek a kopott, sárga, virágos huzatú kanapékon. Látszik, hogy jól kijönnek egymással, pedig első ránézésre nagyon különböznek.  Diána tetőtől talpig szürke melegítőt visel, csizmát és egy kevés sminket, alig harmincnak néz ki. Hangja mély, lassan és érthetően beszél, mint egy hangoskönyv felolvasója.

Karola 48 éves. Rövid, szőke haja van, sminket nem hord, kicsit fáradt arccal, cigiszagúan, hétköznapi ruhában ül le velem szembe. Látszik rajta, hogy okos nő, gyorsan és sokat beszél.

„Függő vagyok. Nagyrészt alkohol, de kipróbáltam a gyógyszert, a drogot is. 2016 novemberében kerültem be Dunaharasztira a Hajnalcsillag Rehabra” foglalja össze gyorsan Diána. Onnan rögtön az Üdvhadsereg női szállójába jött, egy barátnőjével együtt. Gondolkozott azon, hogy albérletbe megy, de végül a szálló mellett döntött.

„Annyira el voltam nyomva korábban, hogy nem lett volna elég a rehabon töltött másfél év. Azóta is, hogy itt vagyok, értek olyan dolgok, amik miatt pár napig ki sem tudtam kelni az ágyból. Itt ilyenkor kapok segítséget” mondja.

Gyerekkoráról nehezebben beszél, mint a rehabról és a függőségről.

„Elhitették velem, hogy nem vagyok jó semmire. Nem barátkoztam, tartottam az emberektől. Főleg a férfiaktól, mert molesztáltak is.”

Nagyon fiatal volt, amikor megismerte gyereke apját. Amikor a férfi egyszer azzal fenyegette, hogy megöli, elmenekült. „Fogtam a gyereket, elmentünk a boltba – és azóta is a boltban vagyunk” – meséli egy kis mosollyal.

Később is egy bántalmazó férfi volt a párja, vele öt évig élt. „Mellette kipróbáltam a drogot és a gyógyszert is. És alkoholista lettem. Az ital felszabadított, bátrabb lettem tőle. És nem éreztem a dolgoknak a súlyát, a bántalmazást”- idézi fel.

A családja ismerte fel a problémát, úgy döntöttek, hogy az elvonó a legjobb lehetőség. „Így kerültem Dunaharasztiba. Kisgyerekem november 22-én ment nevelőszülőkhöz, én pedig 23-án a rehabra.”

Lelkész és pszichológus segít talpra állni a lakóknak

Az Üdvhadsereg Bajnok utcai ingatlanja egyszerre funkcionál nappali melegedőként, rehabilitációs otthonként és átmeneti szállásként. Népkonyha és éjjeli menedékhely a krízisidőszakban, azaz november és április között, továbbá terézvárosi gyülekezet is.

Az átmeneti szálló, ahol egy nő két évig folyamatosan lakhat, 25 férőhelyes. Vannak zárható szekrények, egy közös konyha, mosógép és tisztálkodási lehetőség is, és szociális munkások törődnek a nők minden szükségletével. A lakóknak fizetniük kell az ellátásért, és minden hónapban lehetőségük van lerakni egy előtakarékossági összeget, ötezer forintot plusz amennyit tudnak – ez a keresettől függ.

Szigorú szabályokat kell betartaniuk, de cserébe minden segítséget megkapnak ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessenek és talpra álljanak. November és április és között további 10 nő húzódhat be a hideg ellen az intézet alagsorába.

Reggel tízkor a kapu mögött, egy betonplaccon dohányoznak azok, akik még nem mentek el munkába a szálló lakói közül. Ilyenkor még csengetni kell, de pár órával később a rácsokat kinyitják, hogy a környékbeli rászorulók bemehessenek melegedni, ebédelni. Ők az épület földszintjén, zsúfolt folyosókon várakoznak ebédidőben, műanyag székeken ülve.

Innen elektromos zárral ellátott ajtó mögött vezet lépcső az átmeneti szállóba, ahol Diánával és Karolával találkozom.

Karola arra kér, hogy ne tegyem felismerhetővé, mert a párja, aki elől menekül, megtalálhatja. Ő december 28-án érkezett az éjjeli menedékre, de csak a beszélgetésünk előtt pár nappal jött ki a kórházból, lép-infarktussal és artériás trombózissal kezelik. Ennek ellenére talált magának munkát is, egy nagy múltú intézményben takarít.

Korábban emberekkel foglalkozott, felnőttoktatásban, de saját újságja is volt. Apja a kommunizmus idején politikával foglalkozott, és elmondása szerint szép gyerekkora volt. 48 éves; egy rossz párkapcsolat lökte a mélybe.

„Hét és fél évet szenvedtem. Tűrtem, hogy teljes uralom legyen fölöttem, hogy modern rabszolga legyek. Nem lehettem önmagam, nem tarthattam senkivel a kapcsolatot. Két éven keresztül a gyerekeimmel sem. Lelkileg teljesen leamortizálódtam, mert mindent belém próbált beszélni. Ha józan volt, a tenyerén hordott, de ha ivott, akkor ütött, vágott, ahol csak ért. Egyszer ledobott a földre. Egy hónappal később elmentem orvoshoz, és ott derült ki, hogy el van repedve a farkcsontom. Aznap nem ment be dolgozni. Mire hazaértem már otthon volt, és kaptam tőle, mert nem hitte el, hogy orvosnál voltam” meséli.

2013-ban a férfi rendőrök szeme előtt ütötte meg, másnap feljelentést tett. Ám bántalmazója csak próbaidőt kapott, és százezer forintos bírságot – amiért ismét Karolát hibáztatta.

„A saját lakásomban is bujkálnom kellett előle. Volt, hogy a garázsban vagy a pincében aludtam. Megszakadt a szívem, amikor a gyerekeim meglátogattak, de nem tudtak a saját házukba bejönni, én pedig nem tudtam hozzájuk kimenni.” Csak nézte őket a pince ablakán keresztül, és sírt.

Egy nap azt használta ki, hogy a férfi elment inni, és megszökött. Akkor már egy hónapja összekészítve várt a bőröndje. Csak a pillanatot várta, amikor meg tud szökni.

A Bajnok utcai szállót a legidősebb lánya találta neki, ő az első házasságából született. Első férje, a lány apja megpróbálta szexuálisan molesztálni a csecsemőt, mire Karola rögtön elhagyta. Második házasságából két gyereke született, de a férj csalta. A harmadik, később erőszakos férfit naivan a saját házába engedte lakni, segített neki megélni. Azt, hogy most a Bajnok utcában lakik, csak a gyerekei tudják. Bántalmazója a férfi barátainál és Alzheimer-kóros anyjánál is kereste.

Inni nem lehet, de akinek nincs munkája, ételt is kérhet

Karola most újra jogi eljárást indít bántalmazója ellen. Egy megbízható ügyvéd számát, ahogy például egy olcsó optikus elérhetőségeit is, a többi lakótól tudta meg. Az információkat mindig megosztják egymással. Ki az egyiknek ezzel segít, ki a másiknak azzal.

„A szociális munkások minden nap jönnek, kérdezik, hogy vagyunk, kell-e valami. Ha valakinek tényleg nincs pénze, hoznak neki konzervet, hogy mégis tudjon enni valamit az ebéden kívül” – mondja Karola. Ha valaki úgy jön ide, hogy semmije sincsen, a konyhán kell jeleznie, és a szociális munkások mindenben segítenek. Például ha valakinek nincs pénze egy gyógyszert kiváltani, akkor is hozzájuk fordulhatnak.

„És nem lehet inni” teszi hozzá Diána.

A szabályok közé tartozik az, hogy minden nap, ha elhagyják a házat, be és ki kell jelentkezni, hogy nem mehetnek be a másik szobájába, és hogy a pszichiáter által felírt gyógyszereket le kell adni. Ezeket a szociális munkások adagolják, hogy megelőzzék a visszaéléseket. Karolának például, aki a műtétek miatt vérhigítót használ, minden nap le kell adnia a tűt is, nehogy az alsóbb szintekre bejáró hajléktalanok és függők megkaparintsák.

Az Üdvhadsereg evangéliumi része az egyetemes keresztyén egyháznak, üzenetének alapja a Biblia, szolgálatainak mozgatórugója Isten szeretete, és feladata, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse és az emberi szükséget enyhítse – olvasható a honlapon. Ennek ellenére a vallásosság nem feltétele az itt tartózkodásnak.

„Pár évvel ezelőtt ateista voltam. Azt mondtam, hogy az Isten jó nagy marha volt, ha ezekért az emberekért feláldozta egyetlen fiát. Súlyos kijelentés volt, mert később nagyon jó helyre kerültem. Így visszagondolva Isten mindig mellettem volt” – meséli Diána.

Karola szintén a közelmúltban lett vallásos, elmondása szerint kétszer is volt olyan helyzetben, hogy oka legyen hinni – először pár percre megállt a szíve, de visszatért. Másodszor Jézussal találkozott álmában.

„Tiborral, a szállás lelki vezetőjével beszélgetünk erről sokat, ma már tudom, hogy ez nem az igazi megtérés volt. De az út megvan. Majd ha megszáll a Szentlélek, és érzem a hatalmas nyugalmat és szeretetet, akkor jön el az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy megtértem. Egyre jobban érzem magam körül az Istent, és nagyon jót tesz” mondja.

„Az egyik legfontosabb dolog, hogy nem szabad soha azon keseregni, hogy mi volt a múltban. Azt el kell felejteni, és egyenesen előre, a cél felé menni” – kezd új gondolatba Diána. Majd megáll, látszik, hogy nehéz arról beszélnie, ami következik.

„Dunaharasztiban a rehabon nagyon sokan visszaestek és meg is haltak. Nagyon kemény dolog a függőség. Én nem akarok visszaesni, de soha nem mondom azt, hogy soha. Elég hozzá egy korty. De nem bántam meg semmit. Mert szinte minden érzést, helyzet megismertem, mégis megmaradtam embernek. Nem nézem le azt, aki fetreng az árokban, az utcasarkon” mondja.

Diána jelenleg a reptéren dolgozik takarítóként. A férfiaktól való félelmét nehéz leküzdenie, hiszen több száz férfi között dolgozik. Ám az utóbbi pár hónapban már tudott beszélni a múltjáról, akár velük is.

„Nem tudják elképzelni rólam az emberek, hogy én mennyit ittam” mondja. Ma már szívesen beszél a függőségéről iskolás gyerekeknek is, ha felkérik rá. Úgy fogalmaz: bármit elvállal.

„Vittem már Harasztiba rehabra nőt, aki szerencsére életben maradt. Beszélek embereknek a függőségről, és arról, hogy én hol lakom. És hogy hol laktam. Nem szégyellem. Sokan nem térnek észhez, de szerintem nem színészkedhetek, nem mondhatom azt, hogy minden happy” mondja.

Karola szerint neki sokat segített, hogy megtanult beszélni az erőszakról. Úgy érzi, ez nem csak neki jó, hanem talán másoknak is segít.

„Jó lenne, ha a bántalmazott nők meghallanák ezt, hogy megtanuljanak kitörni, felvállalni a múltat és beszélni róla. Mert nagyon-nagyon sok segítséget lehet kapni.”