Nagy Ervin részletes beszámolója az Üdvhadsereg határon túli küldetéséről és tapasztalatairól
Egy kisteherautónyi adománnyal és hét fős csapatunkkal, február 15-én, szerdán indultunk el Székelyföldre, egy missziós körútra. Az indulás nem ment simán, bizonyos dolgok hátráltattak, ráadásul két főnek az utolsó pillanatban betegség miatt le kellett mondania az utazást. Így a tervhez képest kicsit késve és létszámban megfogyatkozva, helyi idő szerint éjjel két óra körül érkeztünk meg a Budapesttől kb. 700 km-re lévő szállásunkra.
Feladatunk szerint, egyik partnerszervezetünk által összekészített adományt kellett eljuttatni az ottani pünkösdi közösség képviselőjéhez. Utunk szervezői abban is megegyeztek, hogy miután az ottani vezető átveszi az adományt, két nap alatt körbe kalauzol bennünket a munkaterületéhez tartozó gyülekezeteken. Itt lesz lehetőségünk bizonyságot tenni, dicsőíteni, és rövid üzeneteket is megoszthatunk a hallgatósággal, ha indíttatást érzünk erre.
Másnap, Székelyudvarhelyen Boldizsár Laci bácsi, vagy, ahogy a többségében roma hívek ismerik, Laci testvér fogadott bennünket. Az adományt lepakoltuk, majd közös ima és technikai megbeszélés után már indultunk is, hogy bejárjuk a főként magyarok lakta területet.
Elsőként egy Székelyudvarhelytől délkeletre eső településre érkeztünk. A rendezetlen roma falucskában szegényes viskók, az olvadozó hótól sáros utak, az utcán szaladgáló kutyák fogadtak, de a kis házicsoport szívében olyan tűz volt, ami minden kétségünket eloszlatott: testvéri közösségbe érkeztünk. A rögtönzött istentiszteleten volt minden. Közös ima, éneklés, bizonyságtételek. Mi is elmondtuk a magunkét és Laci bácsi is megkért egy ötéves forma kisfiút, hogy mondja el, mi történt náluk. Kicsit segíteni kellett neki, de végül megtudtuk, hogy a testvére, lebénult és kórházba került. Ő azonban imádkozott érte és a hét év körüli bátyja teljesen meggyógyult. A kisfiú sírva mutatta meg, hogyan imádkozott, a többiek pedig megerősítették, hogy úgy volt. Laci bácsi végül föltette a kérdést: Mi leszel, ha megnősz? Prédikátor! Hangzott a határozott
válasz. Ezek a gyerekek úgy kerültek vendéglátóinkhoz, hogy édesanyjuk elhunyt és ők vállalták a kicsik felnevelését. Végül hálát adtunk, majd áldást kérve a családra és a közösségre, indultunk a következő helyszínre.
A második istentiszteletünk szintén egy roma család otthonában volt. Szemmel láthatólag jobb módban éltek, mint előbbi barátaink. A belső teret gazdagon díszítették a harsány színek, a faragott és aranyozott bútorok, csipketerítők, porcelánok és látványos függönyök. Az asszonyok barátságosak voltak és szépen öltözöttek. Hosszú szoknyával és fejkendővel takarták magukat ahogy illik, és amikor mosolyogtak, látszott az arany fogsoruk. A kultúra más, mint a miénk, de ugyanaz az Úr.
Este, Laci bácsi gyülekezetében, Székelyudvarhelyen szolgálhattunk. Becslésem szerint, itt nagyjából ötvenen vettünk részt az istentiszteleten. A lelkesedés itt is nagyon nagy volt és különösen tetszett a testvéreknek az élő zenés dicsőítés, náluk ugyanis még nincsenek megtért zenészek.
Itt egy fiatal, 20 év körüli fiatalember kiállt és elmondta, hogy autóbalesetben meghalt öt hozzátartozója, a szülei, a nagyszülei és a kisöccse. Ennek ellenére, nem Istent hibáztatja a történtekért, sőt, átadta Jézusnak az életét, ami az óta nagyon jó irányba halad. Családot alapított és most gyermeket szeretnének és kéri, hogy imádkozzanak értük, mert eddig még nem kapták meg ezt az áldást. Rajtuk kívül is sokan kértek személyes imát gyógyulásért.
Másnap, vagyis pénteken tovább folytattuk a terület bejárását. Elsőként Laci testvér arra kért, segítsünk egy nagy ágyat elvinni egy nagyon szegény családnak, mert nekik nincs akkora autójuk, amivel ezt meg tudnák oldani. Egy helyi lakos ajánlotta fel a szegényeknek, mivel eladta a házát, az ágyra pedig már nem volt szüksége. Így, beraktuk a hatalmas ágyat a furgonba, majd megáldottuk a jótékony gazdát és robogtunk a szegény családhoz. Valóban szegény emberek vártak minket. Nagyjából fagypont körüli lehetett a hőmérséklet, de a népes család alig felöltözve jött elő nyomorúságos kunyhójából. Rendkívül megörültek a szállítmánynak, hiszen a kicsiknek akadt némi játék is az elnyűtt ágyon kívül. Sajnáltuk, hogy
cipő nem került, egy négy év körüli kislánykának jó lett volna, felnőtt méretű edzőcipő volt a lábán. Mindennek ellenére így köszöntöttek „Áldjon az Úr!” Örültünk egymásnak, kicsit beszélgettünk az Úr kegyelméről, majd áldást kívánva folytattuk utunkat.
Elszorult torokkal hagytuk el a tanyát, azt gondoltuk ettől nagyobb meglepetés ma már nem fog érni bennünket,de nagyot tévedtünk. Szolgálatunk következő helyszíne egy ismeretlen település cigánysora volt. Érkezésünk, egy fantasy-film apokaliptikus jelenetét idézte. A domboldalra felkaptató autóink láttára tömegével jöttek elő a rongyos, koszos cigánygyerekek a putrikból, szaladva és ricsajozva az autók mellett. Életemben nem láttam ilyen koszos, rongyos és ennyire nyomorult körülmények között élő embereket. Tudtam, hogy nem fogok tudni megszólalni sem, inkább fotóztam. Fagy volt, mégis, amikor a szabadtéri istentiszteleten előkerült a gitár, a gyerekek nagy lelkesedéssel kapcsolódtak be a dicsőítésbe, tapsolva, kezeiket felemelve. Egy kislány pólóban, cipzár nélküli melegítőfelsőben és rövidnadrágban álldogált a hóban, egyik lábán egy rossz női cipő, másikon meg strandpapucs. Koszos felsője zsebében szotyola után kutakodott kis kezével. Talán sosem fürdött életében. Akaratlanul is eszembe jutott katona fogadalmam egy részlete: „Barátja leszek azoknak, akiknek nincs barátja.” Éreztem, Isten szereti őket, Jézus értük is meghalt. Megrázó, mégis csodálatos volt náluk.
Pár utcával arrébb, Laci bácsi „összekürtölte” a testvéreket az utcára. Jónéhányan kijöttek, kíváncsian figyelték az utcai prédikációt és szívesen hallgatták éneklésünket is. Nekem az jutott eszembe, hogy bárhol lehet istentiszteletet tartani, mindenhol jó Jézusról bizonyságot tenni. Szántóföldön, árokparton, pajtában. Mindegy. Csak az örömhírt osszuk meg embertársainkkal, hadd jusson el az evangélium a föld végső határáig.
Nem is sejtettem, hogy tényleg így lesz. Egy földúton kaptattunk a Hargitára, amikor Laci testvér egy diófánál hirtelen leintette a menetet. A völgy nádasából emberek indultak meg fölfelé. Mintha a földből jöttek volna ki, ahogy a diófánál felbukkantak. Ez volt a következő istentiszteletünk helyszíne. Énekeltünk, majd egyikünk arról beszélt, hogy nem jó dolog haragudni. Erre az egyik favágó formájú testvér nem állta meg szó nélkül. Ő, nem is haragszik senkire, csak a medvékre. Azt nem mondta el, hogy miért, de gondolom, rendszeresen hívatlanul látogatják meg őket és kárt okozhatnak nekik. Végezetül tehát imádkoztunk értük, hogy az Úr tartsa távol tőlük a medvéket.
A tizenegy gyermekes féllábú ember otthonában tartottuk utolsó összejövetelünket. Nagy volt náluk a szomorúság, mert a családfő betegségben elveszítette az egyik lábát és ezen nem tudták túltenni magukat. Vigasztalni kellett őket.
Nagyon sok szegénységet, nehéz emberi sorsokat láttunk ez alatt a néhány nap alatt. Kimerültünk az utazástól, de a lélek is elfáradt. Utolsó, indulásunk előtti reggelünket beszélgetéssel, érzelmek, benyomások megosztásával és közös imával töltöttük. Hátunk mögött hagytunk, de nem felejtünk Székelyföld.
Forrás: Nagy Ervin kadét I Kommunikációs osztály
Dátum: 2023. március 01.
A kép forrása: Üdvhadsereg I Nagy Ervin
