15 éves voltam, amikor megtudtam, hogy van egy féltestvérem. Attól kezdve meg akartam őt találni, hosszú, nehéz utat kellett bejárnom ehhez.
Zs. története
Amikor 13 éves koromban meghalt anyu, nevelőotthonba vittek, amíg a hivatalos gyámság el nem intéződött, majd két év múlva a nagymamámhoz kerültem. Ekkor találtam meg az öcsém születési anyakönyvi kivonatát. Három évvel később született, mint én. Rögtön kérdőre vontam a nagymamát, de ő csak annyit mondott, hogy anyukám a kórházból már haza sem hozta a babát, mert örökbe adta. Nagyon szegények voltunk, az apám akkor már nem élt velünk.
Másnap elmentem a megyei gyámhivatalba, hogy megtudjam, merre lehet a testvérem. A gyámhivatali ügyintéző azt mondta, hogy nem adhat ki semmilyen információt, mert titkosan történt az örökbeadás. Ezután a TEGYESZ-be is elmentem, hátha oda került, vagy esetleg tudnak róla valamit, de ott is elutasítottak. A Családsegítőt is felkerestem, de senki nem adott információt, arra hivatkozva, hogy még nem vagyok nagykorú.
18 éves koromban ismét keresni kezdtem a testvéremet, sajnos ugyanolyan sikertelenséggel. Három év múlva újra megpróbáltam, amikor már az öcsém is nagykorú lett. Újra bementem a gyámhivatalba, ott ismét azt mondták, hogy tudják, hogy én ki vagyok, azt is, hogy van egy féltestvérem, de nem adhatnak ki semmilyen információt a titkos örökbeadás miatt. Még a Vöröskeresztnél is jártam, de ott sem tudtak semmit mondani.
Eltelt 10 év. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy valahol van egy testvérem, akihez tartozom. Szerettem volna róla megtudni valamit, hogy él-e, jól van-e, mi lett vele? Amikor az Üdvhadsereghez kerültem 2019-ben, akkor elmondtam, hogy mi az én nagy vágyam, hogy szeretném megtalálni a testvéremet. Elindítottuk hivatalos úton a keresést. Először a régi, megyei gyámhivatalhoz fordultunk, ahonnan átküldték az anyagot a budapesti kerületi gyámhivatalhoz. Itt átirányítottak a kormányablakhoz, ahol láttak információkat, ezért javasolták, hogy keressük fel a korábbi lakóhelyemen a megyei kormányablakot. Onnan továbbküldtek az anyakönyvi hivatalhoz, ahonnan újra visszairányítottak a gyámhivatalhoz.
Közben hónapok teltek el a várakozással, levelek oda-vissza küldésével, nyilatkozatok leadásával, kérelmek beadásával. Nagyon türelmetlen voltam. Az Átmeneti Szállón működik egy munkatársi imacsoport, kértem, hogy imádkozzanak helyzetem megoldásáért. Volt, hogy lementem a pincébe, ahol összegyűltek, és értem is imádkoztak. Ezekben a hónapokban történt, hogy a facebook-on egy családkereső csoportba is feltettem a hirdetésemet, hogy keresem a testvéremet. Megadtam édesanyánk nevét, és a testvérem eredeti születési nevét. Sajnos, erre sem kaptam semmilyen reagálást.
Én is sokat imádkoztam, hogy megtaláljam a testvéremet. Arra gondoltam, hogy ha találkozunk, és megismerjük egymást, akkor anyukám végre megnyugodhat. Sokszor eszembe jutott a gyerekkorom. Fájdalmas volt. Az apámról nem is akarok beszélni. Anyut sokszor láttam sírni, amikor kicsi gyerek voltam. Volt, hogy egy boltban jött rá a sírás, mert meglátta a kicsi gyerekruhákat. Én akkor nem tudtam, hogy mi bántja, csak a halála után tudtam meg, hogy született még egy gyermeke. Amióta ezt tudom, folyamatosan kerestem a testvérem. Amikor mindenhonnan elutasítottak, elégettem az összes papírt, ami még megmaradt az öcsém születésével kapcsolatban. Haragudtam mindenkire. Később előfordult, hogy az anyukámra is haragudtam, amiért így alakult az életünk.
Tavaly decemberig mindenféle hivatalos fórumon kerestem a testvéremet. Akkor értesítettek, hogy az ügyet átadták egy budapesti gyámhivatalnak, ahonnan telefonon kaptam egy végleges elutasítást, mely szerint nincs jogom tovább keresni az öcsémet. Tudnak róla, hogy hol van, de nem adhatnak ki semmilyen információt. Csak egy megoldás van: ha az öcsém kezdeményezi a kapcsolatfelvételt. Meg kell várni, hogy ő keressen engem, ha akar, ha tud rólam.
Nagyon rosszul érintett ez a hír. Ismét haragudtam az anyukámra, Istenre, mindenkire. Napokig tomboltam, úgy éreztem, Isten elhagyott. Keserű lettem, és nagyon nehezen nyugodtam meg.
Az idei évet úgy kezdtem, hogy ha már nincs testvér, elkezdem rendbe tenni az egészségemet, mert folyton fájt a fejem, megjavíttatom a fogaimat, esetleg keresek egy másik munkahelyet, ahol kevesebbet kell dolgozni. A testvéremmel kapcsolatban elengedtem a vágyamat, de közben sokat imádkoztam és kértem Istent, hogy tegyen csodát.
És a csoda megérkezett!
Július közepén egyik vasárnap kora reggel lementem az udvarra cigarettázni, és szokásomtól eltérően most hoztam magammal a telefonomat is. Megláttam egy kiírást a telefonom: "Szia! Azt hiszem, engem keresel." Az üzenetküldő ismeretlen volt, de odaírta az édesanyám nevét, születési idejét, plusz az öcsém nevét és a születési idejét. A megdöbbenéstől majdnem rosszul lettem. Nem hittem a szememnek! Egy ismeretlen személy mindent tudott az anyámról!
Beletelt egy órába, míg válaszolni tudtam. Kérdéseket tettem fel, amit egy idegen nem tudhatott a családunkról, de mindenre jó választ kaptam. Ezután az öcsém, mert ő volt az üzenetküldő, rögtön felhívott. :-)
Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy nevelőszülei mindent elmeséltek neki gyerekkorában. Felnőttként az interneten több csoportban is keresni kezdte a testvérét, engem. Sokáig semmit nem talált, mert ő a saját születési vezetéknevén keresett engem, nem tudhatta, hogy különbözik a vezetéknevünk. Hosszú ideig kutakodott a facebook-on, mire egyszer rátalált az én bejegyzésemre. Azonnal írt!
Az első beszélgetésünkkor az öcsém sok biztatást mondott. Szerinte eljött az ideje az igazságnak, mindennek így kellett történie. Kérte, hogy ne haragudjak az édesanyánkra. Az ő nevelőszülei is erre tanították őt. Köszönjük meg Istennek, hogy megtaláltuk egymást. Ő már volt kint az anyukánk sírjánál, mert megkereste, és szeretné, ha együtt is elmennénk, és én is megbocsátanék az édesanyánknak.
Ezen a napon nagy boldogságot éltem meg, megtalált a testvérem. 18 éve vártam erre a napra, azóta, mióta édesanyám meghalt, és megtudtam, hogy van egy öcsém. Úgy érzem, hogy az anyukám miatt is jó, hogy egymásra találtunk, hogy neki ne fájjon az, hogy az egyik gyerekéről le kellett mondania. Tudom, hogy bántotta őt, amíg élt. Nekem is nagyon fáj, hogy anyukám szenvedett, hogy nem lehetett együtt a család, de Isten most adott nekem egy nagy ajándékot, amiért kitartó voltam, és nem adtam fel a keresést.
Isten jó. A testvérem is ugyanezt gondolja, ő is hisz Istenben. A nevelőszülei is így gondolják. Az új családdal azóta rendszeresen tartom a kapcsolatot, kéthetente szoktam hazajárni. Először félve mentem, de nagyon hívtak és vártak, szeretettel fogadtak. Karácsonyra is várnak haza. Családtag lettem.
Van egy másik csoda is, az, hogy a testvéremmel nagyon hasonlítunk egymásra külsőleg, azzal a különbséggel, hogy az öcsém szeme pont olyan, mint az anyukámé volt. Mintha ő nézne rám.
Lehet, hogy másoknak butaságnak tűnik, de sokszor szoktam hangosan imádkozni. Például, amikor kint vagyok a szabadban, Istennel hangosan beszélgetek. Mindenkinek a figyelmébe szeretném ajánlani Isten munkálkodását. Aki nem hisz Benne, az higgye el, hogy Ő van, létezik!
Forrás: Új Reménység Háza | Kommunikációs osztály
Dátum: 2021. december 28.
A borítkép illusztáció, forrása: Friends © Viorel Sima | Dreamstime.com | Royalty-Free
